Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Cs. Szabó László: Kárpát kebelében

erdőöblök nyúlnak, a csöndes hajlatú dombokon hegyi tanyák, a völgyzugokban apró falvak, a színek mélyek, de naposak, visszafénylenek az emlékezetbe. Sáros nyugati része Bánk báné volt. Hosszú életű családok osztoztak a birtokán, védett állapotukról tanúskodnak a kastélyok is, mert a pártás, sgraffitos úrilakok kevésbé katonásak, nem fenyegetnek úgy vérontással s összeeskúvéssel, mint a zömök saroktornyokkal szegett erdélyi kastélyok. A megye védett, tehát maradi volt. Kossuth forradalmának is kevesen örültek, az aulikusok még szabadcsapatot is toboroztak, s mikor a honvédek huszonhárom rohammal megtisztították Branyiszkót, egy néma s lefüggönyzött Eperjesre ereszkedtek alá. Guyon a plébánia elé vágtatott: „Läuten oden Hängen!", kiáltotta a nyakára mutatva. Erre aztán megszólaltak a harangok. De a védett tájnak kúlönös varázsa volt a kiválasztott szemekre. Sáros a maradi táblabírák s a magyar műízlés hazája. Eperjesen élt első európai műgyűjtőnk, Fejérváry Gábor, akinek úvegtetős házi múzeumában ébredezett Pulszky Ferenc s a III. Napóleon által támogatott Henszlmann Imre archeológus hajlama, megyebeliek Gundelfinger Gyula, a tátrai festő, Berzeviczy Albert, a műtörténész és Szinyei Merse Pál, akinek nincs kúlön jelzője. A sárosiak lenézték az ilyen rokonokat, s legtöbbjét kúlönccé vadították. Még áll a jernyei ház, a visszafojtott művészet rejteke, amely eléggé elbujtatta Szinyeit a megbotránkozott világtól, de nem eléggé a boldogtalan családi élet elől. A csúfondáros sárosiak az asszonyt is elmarták mellőle. Ők keresztelték el a fáradhatatlan Divald Kornélt is szentek fuvarosának, mivel a bolond tanár mindig szentképekkel szekerezett le a makovicai hegyekből! Az urak báloztak, hajtottak s barátkoztak a Frigyes huszárokkal és Valmoden vértesekkel. Igazán nem ők tehetnek róla, ha az idő közben elfújta az ezredeket, a jernyei kúria ellenben az örökkévalóságba emelkedett. Eperjesi vigassága után Petőfi egy meredek hegyen át ereszkedett a Szepességbe. Az egyik ló patkója leesett, Petőfi és Kerényi leszálltak, s amíg az útszélen vártak, a költő a Kárpátokra dermedt. „A tetőt csak néhány fenyő éri el", írja később a hegyről, „mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak." Szép tavaszi nap sútött, az emberfölötti csöndben csak a patkóverés hallatszott. Soha még ember Petőfinél nem volt gyanútlanabb. Branyiszkónak hívták a hegyet. Szepesben a fenyők, mint a szelíd vadak, az országútig merészkednek. Vad őseik valamikor elzárták a déli kijárókat, így az első telepesek északra próbáltak kijutni, a Poprád meg a Dunajec völgyén. Végre a hűtlen folyók földjére értem! Magyarország a bécsi kapun kívúl 95