Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok
tavaszi délelőttökön végigkocogott a vidéki főutcák rázó macskakövein, és elnézett az emberek feje fölött. A közös a szlovenszkói városokban a nyolcvanas évek óta csak a keletkező pestiesség volt, gyenge máz, amely meglehetősen lekopott a háború után, ha nem is tűnt el végérvényesen. A szlovenszkói városok rendszerint csak nyersanyagot szállítottak Pestre. Néha megtörtént, hogy a kifinomult városi emberműszer nyersfeldolgozása pesti módra már a vidéken megkezdődött, de máskülönben e városok személytelen életet éltek. Nem véletlen, hogy a fejlődéssel számoló MÁV sok vidéki központ mellé túl nagy pályaudvart épített, s a városok lakói a szárazföldi Máriusok nosztalgiájával jártak ki este a vasútra a gyorshoz elvágyódni: a háború előtti magyar polgárok nem éreztek helyhez kötöttséget, és romantikus lokálpatriotizmusuk rendszerint csak akkor született meg, ha már Pesten tartózkodtak. Életüket egy jellemezte: a vágy elfelé. A magyar lateiner lenézte a kisvárost, lelkével nem élt benne, nem szerette, s legfeljebb kényszerházasság fűzte hozzá. Mindenkiben volt tiszteletféle a város múltja iránt, amit a középiskolában szívott magába, büszke volt a „szabad királyi" vagy a „rendezett tanácsú" hely történelmére, régi hőstetteire és viselt dolgaira, mint az utód búszke a nemes ősökre, akik patinát adnak, de e búszkeségnek alig volt hatása a közvetlen mindennapi életre. El, el a vidéki zugból, ez volt az alapérzés. Sehol sem, talán csak Franciaországban élt hasonló arányokban a vidéki ember nosztalgiája a főváros felé, mint a legtöbb magyar kisvárosban, talán csak ott hanyagolták el ugyanígy a helyi forma kifejlesztését Párizs javára. Természetesen a mai szlovenszkói városokban leginkább a magyar vagy a magyarrá vált polgárt jellemezte a Pestre fúggesztett szem. A német, a szlovák ember és a kispolgár nem ismerte ezt az átható Mekka felé nézést. Nem csodálható tehát, ha a háború után a más nemzetiségű kispolgár, a kiskereskedő, az iparos, a harmadrangú úgyvéd és a városi hivatalnok erősebb gyökeret vert városának talajába, mint a magyar, s amint uralomra jutott, jobban ápolta a helyi életet és kevésbé vágyott máshová. Idővel a szlovenszkói magyar városok lakója is átvette e helyi érzést; szeretni kezdte városát, nemcsak romantikusan és spleenesen múltja és rangja miatt, hanem gyakorlatilag is, ápolni, tisztelni, s főleg: nem vágyódni el. Az urbanitás kezdete, ha a városlakó, elsősorban a számottevő értelmi réteg nem tekinti többé átmeneti állomásnak városát, hanem ott rendezkedik be nemzedékekre. Ma már a szlovenszkói magyar polgár így tesz. Erejét helyi pozíciójának megerősítésére fordítja. Nincs hová mennie, legalább nem oly 8
