Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Passuth László: Az örök Sáros

szabadelvű kor embere számára, mint öncsalással takargatott szemérmes szegénység kezdetét. Talán így maradt volna meg, ebben a félig öntudatlan Csipkerózsika-álomban a régi, híres vármegye, ha zárt világába nem hasít be a Mikszáth Kálmán nyomán kitört országos kacaj. Aki máma olvassa, modern kritikai érzékkel aGavallérokat, annak észre kell vennie, hogy a bűvös palóc sohasem értette meg Sáros lelkét, hanem a délibb ember realizmusával kegyetlenül, anyagszerűen boncolta szét az elébe táruló jelenségeket. Pellengérre állította az idejétműit életformákat — csak az alatta derengő lelket nem vette észre, mely a maga Don Quijote-i köntösében egyszerre tudott éppoly idejétmúlt és mégis megdöbbentően mély lenni, mint maga az egykori szomorú manchai lovag. A gúny megcsípte Sárost. Vicclapok hasábjain törték kerékbe a nyegle sárosi svihákok apáik bohókás, kevert nyelvét, melyet négy nemzet szavaiból fabrikált egybe a megbékéltető borközi hagyomány. Sárosinak lenni körülbelül annyit jelentett ez idő tájt, mintha a Lajosok udvarába beállított szakadt köpenyű kisnemes azt mondta volna, hogy ő Gascogne-ból érkezett. Sáros belejajdult az országos kacajba s aztán összerázkódott: a megbántottság érzése egybefűzte azokat is, akik, mint például Berzevic.zy Albert, kiszakadtak belőle; most egyszerre vállalni kezdték az elszakíthatatlan lelki kapcsokat. Az utolsó két évtized sorsfordulatainak kellett elkövetkezniök, hogy a magyar Sáros megkapja a nemzettől szomorú, történeti elégtételét. A nemzeti katasztrófa pillanatában a hírhedt gavallérok elvetették tréfás maszkjaikat, s ősi, biztos ösztönből kezdték játszani újból atyáik történeti szerepét. Az adottságokkal szembeni alázat, mely hajlékonyabbakká tette az egykori kuruc rebelliseket, most arra lett jó, hogy megerősítse a lelki védelem titokzatos erővonalait. Az új, parvenü urak között egyszerre finommá, rangbelivé vált a mindennapi lemondások csendes, magányos kultusza. A pompaszeretet, rangkórság, úrhatnámság meghurcolt életformái most egyszerre mély, jelképes jelentőséghez jutottak. A férfiak a nemzet múltjára borultak, amikor kisimogatták megsárgult pergamenjeiket, s a nagyasszonyok úgy terítettek régi ezüsttel a vékony estebédhez, mintha e halk gesztusokban oldanák fel egy ősi, történeti nemzetség mesevilágának kincseit. A régi haragosok szeretetvacsorákra gyűltek egybe, az asztalt, a hősiesen lemondok asztalát ugyanazok ülték körül, akiket nem is olyan régen még személyükben megtépázott egy boldog, gúnyos ország kacaja. Két évtized túl rövid ahhoz, hogy egy fajta levesse régi köntösét, újjáalakuljon, vagy eltemesse magát. De ha ily rövid idő alatt eredendő 70