Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Dobossy Lászlóo: Szülőföldsirató

után már a Magas-Tátra csúcsai köszöntik, s ettől kezdve néhány órán át szinte varázslatok közt fut vele a vonat. A havas varázslatot csak nagy néha szakítja meg egy-egy állomás, ahol harsány hangú kisfiúk frissen merített forrásvizet kínálnak fillérekért — de milyen vizet! Iglót elhagyva már lefelé kanyarodik képzelt utazásunk, szeszélyes patakok meredek völgyében futunk, Margitfalvánál azonban még egyszer megállunk; utólagos, sóvárgó tanácsot adok barátomnak: az alsó vonalon kellett volna visszafelé jönnie, Vöröskő felé, s útközben felkapaszkodni a Gyömbérre meg a Királyhegyre: nincsen ennél szebb látvány Európában. Ámde folytatni kell utunkat, s íme, megint változik a táj, a szelíd kassai havasok közt kanyargunk, s már nincs idő a merengésre, mert a legközelebbi fordulónál hirtelen és váratlanul feltűnik a Város, álmaink bölcsője, terveink serkentője: Kassa. * Itt aztán el is hagyom barátomat, úgysem értené meg — hogyan is érthetné meg —, mit jelentett a mi reménytelenül, de hősiesen vállalkozó nemzedékünknek e különös közép-európai mikrokozmosz, ahol — mint vízcseppben a tenger — egy pontban sűrűsödött sorsunk sokféle fájdalma és vigasztaló összetevője. Hiába utazik oda bármily elfogulatlanul a külföldi szemlélő, csak a tájat látja, mint Vozári Dezső angol bankára („Nekem hazám, tenéked táj csupán, / Hol egyszer átfutott a gyorsvonat") vagy mint Eugsne Dabit, a Külvárosi szálloda szerzője, aki befelé fordult tekintettel kószált Kassán, és szerelmi válságának mozzanatait jegyezgette naplójába. Európai vidék, a műveltség perifériája — sóhajt az utazó —, s az életnek csak a külsőségeit firtatja, a lényeg rejtve marad előtte. Mi viszont épp ezt a lényeget éltük át, és éljük tovább, mint a férfi, aki halálos ágyán is első és igazi szerelmét sóhajtja vissza. Hiába hány-vet bárhová a sors, Ithakánk partját ott értük el, hazává ott lett számunkra a táj. Olyan tapasztalat birtokába jutottunk ott, amelynek azóta sincs keletje Európában: megtudtuk és fennen hirdettük, hogy lehet együtt élni békésen és egymást becsülőn; a népek természetes viszonya nem a gyűlölködő vetélkedés, hanem a kölcsönösen edző egészséges verseny. Francia barátom csak a tájban látta meg a csodálatos harmóniát, mi pedig — annak idején — az emberekben, főleg pedig a lehetőségekben is; az adottságok realitásán át a lehetőségek realitását kerestük. Ő az útnak csak az egyik szeletét szemlélhette, s máris rajongva jött vissza; mi az egész félkört bebarangoltuk, s az emléke életté vált bennünk. 198