Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Két karácsony között

egy kedvenc meséje, a szép Palkóról szól, aki világgá megy, s nagy megpróbáltatások után király lesz belőle. Hát elmondtam neki a Palkót újból, elmondtam úgy, hogy ez a mi közös fiatal bánatunk benne volt, óriások és ördögök között tekergett, szépséges királyleányok és táltoscsodák révén kivirágzott, s boldog ország lett belőle. „De honnan tudod te ezt a mesét?" — kérdezte Bonci. „Tudom, mert amikor olyan voltam, mint most te és még nagyobb, akkor hallottam egy nénitől, aki nálunk volt, szakácsné volt, s szép meséket tudott mondani." A gyerek ezt megjegyezte magának, s azontúl folyton faggatott. Egyszer azt akarta tudni, hol lakott az a néni és apuka akkor. Mondom neki: Ógyallán. Belenyugodott, de aztán azt kérte, vigyem őt Ógyallára. S nem hagyott ezzel békén, aminek én örültem nálánál is jobban, hisz Ógyallára én is szerettem volna elmenni. Mert tényleg, ez a komáromi falu az én gyermekkorom színhelye. Amire emlékezem, az innen kezdődik, s minden, ami az ember gyökérzetében szunnyad, az a bizonyos kötőerő, ami minket sokszor meghatároz, innen ered. Ógyallát huszonhat esztendő óta nem láttam, holott ha titokban vágyódtam valahová a tengereken kívül: ez a kisalföldi falu integetett felém álmaimból. Szóval menjünk Ógyallára. El is mentünk nemsokára, amikor megjött az édesapám is, szegény, öregen és betegen; neki is tetszett a visszanézés gondolata. Csak egy pár órára odamenni! Elárulom, baráti szívesség játszott közbe, ez hozta el Pozsonyba az autót, melyre felült aztán az egész család. Pünkösdhétfő volt, esett az eső a komor felhőkből. De mi mentünk. Különös, érzelmes utazás volt ez. Az autónk nem is a földön futott, hanem az időben. Amint kikanyargott Pozsonyból, s rátért a csallóközi útra, az apa és fiú azt érezte, hogy visszafut a múltba. Sokszor nem is mertem megszólalni. Az apám maga volt a hibátlan emlékezet. Minden eszébe jutott, pontosan és találóan, apróságokkal, amik jelentéktelenek, de nekünk fontosak voltak. Ha lehetett volna szólni, akkor most megmondottam volna apámnak, hogy fogja meg a kezemet, mint akkor, amikor erre jártunk első alkalommal. Úgy szerettem én, mondta, ezt a sík vidéket, olyan jól éreztem magam az Alföldön, mint sehol másutt. Csak annyit mondott, s könnyek ültek a gyönge szemébe, amint kinézett a futó házakra. Érezte, hogy most visszatér oda, ahol fiatal volt és hős volt a maga módján, életköre szerint. Az esőn át is kitárult a csallóközi róna. Nekem Prohászka István piktúrája jutott az eszembe lépten-nyomon. Prohászka képei hozták először elibénk ezt a sajátos és tősgyökeres magyar népi vidéket, akácerdőivel, ódon kúriáival, Árpád-korból való míves román és gót 168