Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Két karácsony között

Peéry Rezső Két karácsony között most már gyónjuk csak meg: egy esztendővel ezelőtt jóval szomorúbban, kódösebb és elborultabb szemmel kerestük, ami az embert emberré teszi, ama örök csillag változatlan fényét a jászol felett. A karácsonyi gyertyák lángjában a rémület, idegenség és tanácstalanság koboldjai riasztottak. Mert el lehet bírni a vereséget, talán a győzelmet is, a harcot és a megsemmisülést, a lealáztatást és a szenvedést. Csak a bizonytalanság sötétjét, az öntudat kihagyását nem viseli el az ember. Akik itt magyarul tiszteljük az Embernek Fiát, egy évvel ezelőtt nemigen tudtuk, mit kezdjünk létünkkel. A megrázkód-tatás, amin átestünk, elhomályosította az elmét, megbénította akaratunkat és megfosztott egyensúlyérzékúnktől: az öntudat első villáma kopárnak mutatta a tájat. A lelkeket 1919 után másodszor, s talán hevesebben, a repatriálás vágya rázta meg. Környezetünk búcsúzókkal és távozókkal lett népes. Amikor egy futó pillanatra az etnikailag zárt nemzetek léte látszott csak egyetlen életformának, lehetetlenné vált azoknak a sorsa, akik évszázadok óta másokkal élnek a Kárpátok alatt. Egy évvel ezelőtt így látszottunk létünk értelméből és alapjaiból kiforgatottnak. Aztán elmentek, akiknek el kellett menniük, s akik már erőtlenek voltak a vállalkozáshoz. Mi pedig, százezernyien, ma már másként hallgatjuk a karácsonyi hóesést a Kárpátokban. Egy év alatt, ami az eszmélet szempontjából nem nagy idő, rendbe jöttünk magunkkal és hivatásunkkal. „Áldjon vagy verjen sors keze" — igen, ez a kötelező számunkra. Lehet, hogy vannak reménytelen pozíciók s a mienk is ilyen — éppúgy vannak vállalások, melyek elől kitérni nem lehet. Nem is alkarunk előle kitérni. Több hónappal ezelőtt, a vak tapogatódzás skizofrén hangulatú napjaiban egy Erdélyben élő kedves barátom levele majdnem elbillentette sorsomat. Mások is kaptak nyilván ilyen intéseket, elmondhatom tehát, hogy Brassóból megrótt érte, amiért a második változás után — bár inkább tehetetlenségből — a helyemen maradtam. „Csodálom, hogy nem érzed feleslegesnek magad ott, ahol egy óvoda felállítása, egy gimnáziumi osztály biztosítása a legtöbb, amiért küzdeni lehet, s a 160