Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Szitnyai Zoltán: Utazás egy régi városba

bányavárosnak levegőjét. Láttam messziről jött rónasági embereket, akik alig néhány esztendei selmeci tartózkodás után szívvel-lélekkel selmeciekké lettek, de még egyetlenegy olyan selmecit sem láttam, akinek szívéből elmúlt volna az az emlék, hogy valamikor ott élt a régi bányászpolgárok, vidám lelkű akadémikus diákok városában, s velük vigadozott a kisiblyei majálisokon, s a városi vigadó ódon termében, a híres sági Balogh László síró hegedűje mellett. Az asszony meleg mosollyal közelebb igazodott a férfihoz, és a szemével kérlelte némán, hogy folytassa. — Az én időmben még kocsiba fogott apró lovacskák ügettek fel az állomásra érkező utassal. Magát alighanem már gépkocsi fogja röpíteni. Pedig az szebb volt, az a lassú poroszkálás, közben tágra nyitott szemmel apránkint felszívni mindent, amit láthat az ember, mert semmi sem szebb annál a pillanatnál, amikor először tárul fel előttünk valami, amit aztán egy egész életen át feledhetetlenül szépnek fogunk tartani. Amint az állomásról lekanyarodnak, pár pillanatra eltűnnek a tornyok, várfalak, és eltűnik az egész város. Némi szántót is fog látni, szegény földművelők keserves verejtékkel felásott földjeit, düledező romhalmazokat az út szélén, a bányaüzem egykori épületeit szétroncsolt ablakokkal és mezítelenre vetkőzött gerendákkal az elhordott tető alatt, és a bányavasút keskeny vágányát is, már alig láthatóan a zöldülő fű szakállának sűrűje között. Pedig valamikor kincseket gurítottak azon, bányából zúzóba, zúzóból kohóba. De a város még most is olyan, ahogy ősidők óta áll már a helyén. Látni fogja! Ó, hogy irigylem érte! Nézze, milyen kedves ez a kis kápolna is, mindjárt a város legelején. Idáig sétálgattunk el naponta, s valamikor ettől a helytől kezdődött el számunkra a messzi. Erzsébet-kápolna. Könnyű tornyocskája csak úgy elébe áll az épületnek, mint háza elé a gazda az eget nézni, és köszönteni az érkező vendéget. Innen már látszik az a ház is, ahol Etel néném lakik. Senkije sincs, csak néhány rózsafája a kertben, ablakában muskátlik és lelkében a múlt, ősök és elmúlt életek történéseinek pontos, hűséges levéltára. Vajon kire hagyja ezt a sok kincset, az elmúltnak ezt a világát, amit a lelkében őriz, ha egyszer majd mindent el kell hagynia? Elhallgatott, de az asszony keze már sürgetve nyúlt feléje: — Beszéljen. — Nagyon jó beszélnem, mert amíg beszélek, azt hiszem, hogy velem robog fel a selmeci Fő utcán a gépkocsi. Feledhetetlen utat fog tenni. Észre sem veszi, hogyan, s öreg házak keskeny utcái között egyszerre csak a középkorba ér. Itt már minden évszázados, s szinte a város 127