Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok

szász területtel, amely a Gölnic völgyén át csaknem leér a mai magyar határig, de déli nyúlványaiban nem fejlődik jelentősebb városokká. Mivel jellemezhetjük a szepességi városokat? Kicsinyek, de urbanitásuk erős, ők élnek a legtisztábban a múltban, s fejlődésük — mármint német városi fejlődésük — éppen ezért sok helyütt megrekedt, s az átalakuló Igló például kezd a szlovák gócok formájához csatlakozni. A szepességi városiasság a legzártabb Szlovenszkón, sokban hasonlít az ugyancsak német eredetű nyugat-szlovenszkói városiassághoz, de a nyugati forma élénkebb, bécsiesebb és fejlődőbb (habár fejlődése nem német többé, hanem szlovák, s csak belső formáiban emlékeztet az osztrákosan nyárspolgári stílusra, nem a nyelvében). A szepességi város stagnáló. A delej, amely[nek] vonzásában élt, távolibb: nagynémet és szász, amelyet 1870 óta Budapest váltott föl, de ma ismét visszajön. Kicizellált drágakövek ezek a városok, mindegyikük kész és szabályos apró urbanitás. Lakóik csaknem elspleenesedett és némileg rideg polgárok, múltba néző lelkek. A gyűjtés, a megtartás, az összetartás, a zárkózottság jellemzi őket, a keretek elszánt és szívós védelme. Lélekben a szepességi város ma is fallal körülvett középkori erődítmény, amit a benne élő polgárközösség szívósan véd. E várakat nehéz bevenni, de sajnos, ma valamennyien körül vannak kerítve és veszteségteljes defenzívába szorultak. Keletebbre, sőt részben a szepességi városokkal összekeveredve terülnek el azok a helyek, amelyekben erős a lengyel hatás. Bártfa, Eperjes, egész Sáros, de az évszázadokig elzálogosított valamennyi város életmódjában, lelkendezésében és könnyűvérűségében megőrizte a lengyel emlékeket, s — megőrizte a hajdani nagy krakkói művészet szépségeit is. Idővel — Kassa vezetésével — érdekesen magyar városiasság született meg ezen a területen, a központoktól távol levő, több különféle hatást egyesítő s mégis önálló jelleg. Kassa, Eperjes, s némileg Igló jelentette leginkább azt, amit annak idején „felvidéki magyar városnak" neveztünk. Kuruc városok voltak, szász—szlovák— ruszin—magyar polgári és magyar dzsentrikeveredésű lakossággal, míg az utolsó évtizedekben zsidók tarkították a színösszeállítást, tetézve az erős kultúrérdeklődést és vitaiizmust. Bécs vonzása itt már megszűnt, Budapesté újabb keletű. E városcsoport magyarrá vált polgárai a szászoktól vették a szívósságot és a kollektív érzést, a magyaroktól a lelkesedést, és a szlávoktól puha kisemberi formákat, néha a könnyelműséget. így alakult ki a régi magyar hegyvidéki város típusa, amely sokban emlékeztet az erdélyi város zártságára és önálló életére. E városok hatása ma gyengül, magyar jellegzetességüket el1 1