Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

ismerhetem a rejtekhelyet. Mindez egy zaklatott, izgatott agy szüleménye, talán vágyálma... A temetési szertartás után Mafifio Polo felszólított, kísérjem haza. Nagyon barátságos volt, és valami fensőbbséges nyugalom ömlött el rajta. Egy darabig az életről és halálról elmélkedett, majd közvetlen egyszerűséggel így szólt hozzám: — Titkára voltál, benned megbízott, szeretett. Elköltözött öcsémnek ezt a megokolt és jogos bizalmát nem akarnám ravasz, fondorlatos módon kijátszani, és avval is tisztában vagyok, hogy nincs ember, aki ezt nálad elérné, és rábírhatna, hogy csak a legkisebbet is eláruld abból, amit Marco rád bízott. De ha mégis úgy lenne, hogy valami nyomja a lelkedet, és beszélni óhajtasz velem, jól tennéd, mert egy öregembernek, aki készülődik a halálra, visszaadnád lelki nyugalmát. — Szívből köszönöm, Messire Maffio, hogy ezt mondta! Egymagam nem tudtam volna a titkot és felelősséget viselni. önnek, Messire, mindent elmondok, amit tudok, és ezzel az ön kezébe helyezem Messire Marco sorsát és az én sorsomat. Bölcs és jóságos ön, Messire Malffio, és így remélhetem, hogy a terhet leveszi rólam. Ezt a súlyos terhet az én uram és mesterem, Marco Polo rakta gyenge vállaimra. A földszintes szoba ablakai nagy, elvadult kertre nyíltak. Ezt a kertet azelőtt nem ismertem. Mialatt arra törekedtem, hogy gondolataimat elrendezzem, kitekintettem az ablakon. Ekkor láttam, hogy Maffio, aki bátyjával, Niccolo Pólóval kétszer tette meg az utat Kublaihoz, a kánok kánjához, és kétszer járta be Indiát, utazásainak emlékeképpen kitömött állatokat, szobrokat és más emléktárgyakat halmozott fel ebben a kertben. Maffio észrevette, hová irányul tekintetem, és felszólított, hogy lépjek az ablakhoz és hajoljak ki. Alig vetettem egy futólagos tekintetet a kertire, felkiálottam: — Messire Maffio!... A fehér majom!... Ott a fehér majom! — Nyugodj meg! — hallottam Maffio végtelenül meg65