Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

mindentől, ami az embereknek fontos. Én úgy hittem, hogy ez a bévülről ragyogó fény a belső megelégedettség visszfénye. Visszfénye annak a mélységes örömnek és megelégedésnek, amit élete művének befejezésén érzett. Tele tüdővel, felszabadultan lélegzett, mintha egy hosszú élet adósságát törlesztette volna le, amely évről évre nyomasztóbban hatott rá. Fenséges volt, mint aki csak azért tartózkodik a földön, mert éppen egy pillanatra visszatért az emberek közé. Szeretetre méltó szóval lecsillapította Maffiót, egy második szavával visszavarázsolta az előbbeni kedélyes hangulatot. Hajszál híján elvesztettem volna önuralmamat. Zavarodottan, sután álltam a helyemen, nem tudtam magamhoz térni, és segélykérően tekintettem Marco Pólóra. Jókedvűen mosolygott, barátságosan intett, és egy székre mutatott. Serleg serlegre ürült, a közjátékról mindenki megfeledkezett. Fél órával volt éjfél előtt. Maffio felemelkedett. Fejedelmi jelenség volt, amint pompás ruházatában, egyenes tartással előttünk állt. A bornak nem volt hatalma fölötte, nem ártott meg neki, hogy sokat ivott. — Nemsokára betöltöd hetvenedik évedet, Marco, szeretett öcsém! A Polo nemzetség hosszú életű, megérjük a kilencven és a száz évet! Már feladtam minden reményt, és meg voltam győződve, hogy palazzómat élve többet nem hagyom el... De ma este, kevéssel nyolc óra előtt csodálatos módon éreztem, hogy váratlanul a régi életerő duzzasztja tagjaimat, és egész testemen ifjúság ömlik el.. Mondom, váratlanul, szinte egyetlen pillanat alatt történt, és én ezt a megújhodást úgy fogtam fel, mintha felsőbb hatalomtól jelt kaptam volna... Első érzésem mondhatatlan boldogság volt: még egyszer ott leszek őseim házában! Régi óhajom teljesedésbe ment! Gyere ide, Marco, hadd ölellek meg! A jelenet úgy hatott, mint egy nagy, rendkívüli élet megkoronázása. Marco Polo nagybátyja elé járult, és az ifjú aggastyán megölelte és homlokon csókolta. Nemsokára ezután a vendégek gondoláikba szálltak, 58