Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

ne el, mint ahogyan gondoltam, szedd össze minden értelmedet, minden szeretetedet a mi Urunk és Megváltónk iránt, és az évszázadok homályán át ismerd fel fénye teljében az én lelkemet, mely ezekből a sorokból hozzád szóland, és a kimondhatatlant bízza rád: Lásd, amaz Isten, akiben bízom, aki az apokalipszist elhárítja az emberiségről, amaz Isten parancsára indulok végső utamra, és emberi nyelvre váltom a néma örökkévalóságtól elrabolt titkot. Mert minden Ö, és minden az Ö műve: az élet és a halál. Befejezte. Lassan ráirányítottam tekintetem. Ebben a pillanatban természeti tünemény, valóságos csoda tanúi voltunk. Ilyet Velencében évszázadok folyamán alig látni. Mennydörgő zivatar kelt a tengeren. Ciklopszi fellegek száguldottak végig éjsötéten az égbolton. Marco Polo, az ablak, szoba és asztal eltűntek, elnyelte őket az éjszaka. A vihar tombolt, zápor, jégeső verte a falakat, villámok hasogatták a láthatatlan eget. Az elemek tombolása csak pillanatokig tartott. Aztán ismét tüneményes gyorsasággal kibontakoztak a meghitt körvonalak, csend és békesség honolt, mint előbb. — Hozd ide a kéziratot, és tedd erre az asztalra! — parancsolta Marco Polo. Felém se fordult, meg se mozdult. — Befejezzük a munkát! Már előzőleg mindent gondosan rendbe raktam, a hetven oldal a helyén feküdt. Uram akarata szerint történt minden: művéből volt egy, egyetlen példány a világon, amelyből nem hiányzott semmi, teljes kézirat volt. — Most hagyj magamra, a helyére fogom tenni! Megindultam a kijárat felé, nem néztem hátra, úgy hagytam el a könyvtárt. Odakint mondhatatlanul enyhe, békességes est köszöntött. A közeli torony órája nyolcat ütött, nyolc zengő óraütés rezgett át a légen. Velence az esthomályba merült, elsüllyedt. Pontosan nyolc óra volt, amikor uramat a könyvtárban magára hagytam. Megálltam a palota bejárata előtt. Az est fátylai egyre sűrűbben hulltak alá a városra. Elmerengtem, elgondolkoztam azon, amit az imént átéltem, és megkísé53