Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

megszólal... Harminc esztendő után vajon mi lesz az első szava? A hajóhíd lépcsőin harcosok és szolgák jöttek le, vagy harmincan lehettek, ötlépésnyire mögöttük magános férfi haladt. Újabb ötlépésnyire állig felfegyverzett óriás, alkalmasint a testőrség parancsnoka. Azután két csatlós; kettőjük közt hatalmas majom cammogott. Láncon vezették. Az emberek nem hittek a szemüknek: a majom fehér volt, szőre ezüstösen fénylett. Cseppfolyós arannyal átitatott barna szeme a szemöldök szurokfekete, egyenes vonala alól élesen kémlelt minden irányba, hófehér, torzonborz szakálla megtévesztésig emberhez tette hasonlatossá, magasra nyúlt alakjával nagyobb volt a legnagyobb férfinál. Amint ott haladt ,a két csatlós között, a döbbenetes jelenség méltóságteljes önérzetet sugárzott. — Nézzétek a fehér majmot! — súgták az izgatott emberek egymás fülébe. — A fehér majom!... A fehér majom!... — morajlott végig mindenütt, ahol az állatot megpillanthatták. A doge és kísérete bámulva meredt a csodára. Szolgák és matrózok serege zárta a menetet. Ládákat, kosarakat, bőröndöket cipeltek, bennük a mesehajó kincseit. A magános férfi most ért oda, ahol a doge és kísérete várta. A kürtök felharsantak újból. A tömeg tombolva éljenzett. Mintha sortüzek dördülnének, tízezer torokból harsogott a szűnni nem akaró evviva. A doge felemelte a karját. A jel végighullámzott a tömegen, pillanatok alatt néma csend lett. Marco Polo megállt ikötlépésnyire a doge előtt. A világjáró hős és félisten egyszerű szabású, halványsárga köntöst viselt. Velencében az ilyen ruházatot nem ismerték, idegenül hatott. A várt délceg hódító helyett megtört embert láttak. Lehajtott fővel, komor tekintettel meredt maga elé. Űgy látszott, sem a dogét, sem Velence népét, sem az ünnepélyes fogadtatást nem méltatja figyelemre. Mint valami nehéz álomban, mozdulatlanul állott; talán nem is hallotta, hogy a doge ünnepélyes, dicsőítő szavakkal szól 34