Janics Kálmán: A hontalanság évei: a szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948

A lidércnyomás vége

A LIDÉRCNYOMÁS VÉGE 1948 januárja nem hozott változást a koalíciós erők egyensúlyában, a nemzetiségi kérdés megítélésében sem merültek fel új szempontok; a magyar kisebbség felé demokratikus kezdeményezést nem vállalt senki, mert a hazafiasság próbaköve Szlovákiában még mindig a magyar etnikum felszámolásának a követelése volt. Annak sem volt nyoma, hogy a kormánytényezők vagy a koalíciós pártok vezetői hajlandóak lettek volna a nemzetközi akadályok nyomására a nemzetiségi politikát átértékelni, új utakon keresni a több százezer magyarral való együttélés lehetőségeit. A transzferelméletek tovább virultak, ebben a szellemben nyilatkozott januárban dr. J. Lettrich, az SZNT elnöke, makacsul védelmezve a nacionalista álláspontot: „Ebből következik a kitelepítés, áttelepítés és reszlovakizálás, mint a szlovákiai magyar kérdésnek új értelmű megoldása."

1 A januári hivatalos megnyilatkozások és a sajtó hangja alapján a mai olvasó azt hihetné, hogy a magyarellenes diszkrimináció még ekkor is valamiféle nemzetközi és hazai bázisra támaszkodott, pedig ekkor már minden merő önámítás volt, a hírverés el akarta hitetni a közvéleménnyel, hogy legrosszabb esetben is a dél-szlovákiai helyzet diszkriminációs jellege évekre megszilárdítható. Az csak a sorok között volt olvasható, hogy a népi demokratikus kelet-európai államok új szolidaritása szembekerült a nemzetiségi politikával, ebből következett az is, hogy a déli szomszéddal való jó viszony megteremtése nem halogatható a végtelenségig. A Demokrata Párt sajtója idegesen szemlélte az új év elején a lakosságcserében beállt szünetet; végleges elakadásra gyanakodott, vagy legalábbis a lassúságot kifogásolta. A Čas a politikai háttér kulisszatitkait feszegeti: „Múlt év novemberétől szünetel a magyarok kitelepítése és a magyarországi szlo303