Janics Kálmán: A hontalanság évei: a szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948

A lakosságcsere-egyezménytől a békekonferenciáig - 1946

A LAKOSSÁGCSERE-EGYEZMÉNYTŐL A BÉKEKONFERENCIÁIG - 1946. A sikertelen decemberi tárgyalás után a magyarellenes hírverés ereje nem csillapodott, sőt fokozódott, hogy az újabb tárgyalást Magyarországgal kikényszerítse: „Senkire sem szabad tekintettel lenni. Ma nem kell a Csehszlovák Köztársaságnak egyetlen magyar sem, akár szocialista, akár demokrata gondolkodású. Nekünk már az is elég, hogy ezek az emberek a magyarok, szétverték az államunkat, és ma is bomlasztják a köztársaságot... Magunknak, nemzetünknek és köztársaságunknak ártunk, ha fedezzük és védjük őket... Le kell rombolni a politikai akadályokat; és a házat, amelyben lakunk, magunknak kell berendeznünk. Szabadítsuk meg telkeinket az egerektől és a poloskáktól... Menjenek önként és örökre Magyarországra, amely »úri embereket« csinál belőlük, a hamisság és az ázsiai cigányság igazi példányait... kiseperni a magyarokat mindenütt, akkor is, ha kommunisták vagy demokraták" - írja a demokrata Nové Prúdy.

1 Ugyanilyen szellemben fokozták tevékenységüket a társadalmi tömegszervezetek, határozatokban követelték „a magyarok magyarónok (magyarónoknak az első világháború előtt a magyarbarát szlovákokat nevezték) és a németek kitoloncolását".

2 Ezekben az időkben már sok magyar antifasisztának volt megbízhatósági igazolványa és a kivételezés alapján elismert állampolgársága, ezért meglepetésként hatott a sajtó tájékoztatása január végén, hogy a németek és a magyarok a tavaszi választásokon nem szavazhatnak. Mint a Pravda közli: „A Nemzeti Front pártjainak gyűlésén Prágában határozatot hoztak, hogy a németeknek és a magyaroknak nálunk választójoga nem lesz, azoknak sem, akiknek antifasiszta tevékenységükre való tekintettel elismerték a megbízhatóságukat, és megkapták a csehszlovák állampolgárságot."

3 A határozatból 1946. február 21-én lett törvény, amely 2. §-ában a választójo178