Fónod Zoltán (főszerk): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004

A szövegben előforduló rövidítések jegyzéke

Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1918-2004 Duba Gyula a 19. századi realizmus részletező elbeszélőtechnikáját élesztette újra, s a teljesség megismerésére való törekvése is ebből az örökségből táplálkozik. Megismerése kettős irányú, részint a külvilág felé orientálódik, s regényeit a dokumentumirodalom felé közelíti, másrészt pedig befelé irányul, s az emberi lélekben történő változásokat írja le minden részletre kiterjedően. A prózaíróként az évtized végén jelentkező Gál Sándor is elsősorban a szlovákiai magyarság sorsával foglalkozik egzisztencialista ihletésű, az egyéni és közösségi magárahagyottság kérdéseit boncolgató, realista szemléletű novelláiban. írásai alapélménye az idő. Az idő kérdése mint társadalmat és személyiséget meghatározó tényező, filozófiai problémává mélyül nála. Monoszlóy Dezső prózája mind kidolgozottságát tekintve, mind a szlovákiai sorsproblémáktól való távolságtartása miatt egyedi jelenség. A milliomos halála (1969) c., néhány részletében a szürrealizmus határát súroló, körkörös szerkezetű, az 50-es évek eseményeit jobbára áttételesen tárgyaló regénye minden bizonnyal a korszak egyik legkiválóbb prózai teljesítménye. - 1972-ben jelenik meg Fekete szél címen az a prózaantológia, mely az ISZ Vetés rovatában jelentkezett írókat mutatja be. Erre a nemzedékre már a világirodalom bizonyos jelenségei is hatással voltak, mindenekelőtt az egzisztencializmus, részlegesen pedig a beat és a hippi-írók, a dél-amerikai mágikus realizmus, ill. az újraéledő avantgárd. A hagyományoktól, a kisebbségi sors krónikásának szerepétől való elfordulás egyértelmű a kötet szerzőinél, a közösségi-történelmi kérdések helyett a mindennapok problémái és az emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe. Erőteljes a lirizálódás, megnő az irónia szerepe, s a lineárisan haladó történetek helyét az álmok és látomások sejtelmes világa veszi át. A nemzedék tagjai közül (Wurczel Gábor, Kövesdi János, Mészáros Károly, Fülöp Antal, Bereck József, Kovács Magda) a kritika Bereck József és Kovács Magda írásaival foglalkozott kiemelten. A két szerző közül Bereck József realista prózája áll közelebb a hagyományokhoz, Kovács Magda a mágikus realizmus sajátos változatát teremti meg. - A 70-es évek elején, szinte a Fekete szél megjelenésével egy időben jelentkezik Grendel Lajos. Grendel Lajos és Kovács Magda írásai a közösségi, sorskérdéseket firtató irodalomtól való elkülönbözés egy-egy lehetséges változatát jelezték: Kovács Magda álmot és realitást ötvöző, lírai, babonákkal, mítoszokkal telített novellái a mágikus realizmus képalkotásával és történetvezetésével mutatnak rokonságot, Grendel Lajos erősen ironikus, a történelem elbeszélhetőségét kétségbevonó, a személyes és kollektív emlékezet érvényességét relativizáló írásai pedig elbizonytalanító, távolságtartó gesztusukkal fordultak szembe az előző korszak beszédmódjával. Az irodalom önmeghatározásában a 80-as évek hoznak ismét változást. Ekkor számolódik fel a híd-szerep illúziója, s a referencialitás, a valóságtükrözés igényének elhalványulásával fokozatosan kerül előtérbe a belső történés. Az iródiások számára a kisebbségi és egyetemes összeegyeztetésének kérdése már fel sem merül, az irodalmon kívüli értékekhez való igazodás végképp érvényét veszti. Az Iródia Próbaút c. antológiájában tűnik fel Hogya György és N. Tóth Anikó, valamint Talamon Alfonz, aki Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998) c. posztumusz kötete megjelenése után (Monoszlóy Dezső, Duba Gyula és Grendel Lajos mellé felsorakozva) az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom egyik viszonyítási pontjává válik. Prózairodalom (1989-2004): A 80-as években induló differenciálódás a rendszerváltás után még erőteljesebbé válik. A „szlovenszkóiság" főként tematikában jelentkező ismérve végképp elveszti kanonizációs erejét, az addigi peremmüfajok integrálódnak, egyre nagyobb teret nyer a fragmentáltság, feloldódnak a határok epika és líra között. Az évtized végén erősödik a vallomásosság és naplószerűség jelenléte a prózában. A 90-es évek szerzőinek többségénél háttérbe szorul a történet, helyette a gondolatiság, az önmeghatározással való kísérletezés, az énnek a léthez, ill. a nyelvnek a megismeréshez való viszonya kerül a középpontba (Fábián Nóra, Mórocz Mária, Czakó József), s Talamon Alfonz, Hajtman Béla, valamint a szubkultúra nyelvi-tapasztalati világát megszólaltató Győry Attila történeteinek különleges atmoszférája is a nyelv hatalmának 257