Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])
5. A tanítói munka - III. Kónya József: Önképzésünk lehetőségei
könyvkiadás üzlet, s mint ilyen, haszonra törekszik. Nos, nálunk csak ráfizethet. Nincs egészen 2000 magyar tanító Köztársaságunk területén s ha ennek 20%-a rendeli meg a munkát, akkor 400 példányra lehet számítani. 400 példányban pedig könyvet kiadni nem lehet a mai méregdrága nyomdaviszonyok között. S ha valaki ezt meg meri tenni, csak ráfizethet, mert az alacsony példányszám a példányonkénti árat úgy felemeli, hogy a 400 közül 200 a nyakán marad, mert ennyi bizonyosan visszariad a vásárlástól. Ezért nálunk csak égetően fontos és csak gyakorlati szakmunkát lehet kiadni ráfizetés nélkül. Hogy miért nem siet minden szlovenszkói magyar tanító megrendelésével a szakirodalom segítségére? Mert nem mindenkit érdekel a mélyebb elmélet és mart a fizetési viszonyaink a legszigorúbb takarékosságot diktálják. Első megállapításom nem szégyen ránk nézve, hiszen a cseh, szlovák vagy német kiadók sem számítanak minden tanító megrendelésére, de míg náluk a tudományszomjas 20%-uk kifizetődővé teszi a könyvkiadást, addig a mi 20%-unk eleve meggyilkolja. így nem marad más hátra, mint az, hogy féléjszakákon át szótárral a kézben kínlódjunk, hogy az idegennyelvű kiadványokból valamit megértve, azt az iskolában hasznosítani tudjuk. Mivel szakszótárunk nincs, sokszor minden igyekezetünk megtörik egy bűvös szón, aminek az értelmét kitalálni nem tudjuk, egyszerűen azért, mert ez adja meg az egész mondat értelmét. A pedagógiai szaknyelvezet különben is oly nehéz, hogy nemcsak a nyelv tudását, de a nyelv lelkének teljes bírását is kívánja, hiszen sokszor a magyarnyelvű munkák egy-egy körmondatán is órákig el kell rágódnunk, hogy a szerző gondolatmenetét követni tudjuk. Az ilyen önképzés pedig ideálisnak éppen nem mondható. Ezen az áldatlan helyzeten csak a fenti bizottság működése tudna gyökeresen segíteni. Ha azonban ennek komoly akadálya lenne, akkor járjanak el az erre illetékes vezetőink, hogy az állam bizonyos évi hozzájárulással tegye lehetővé évenként legalább egy komoly szakkönyv megjelenését. Ha a folyóirataink útján való továbbképzést vesszük bírálat alá, itt sem láthatunk fejlődést, hanem inkább szomorú visszaesést. Ma egyetlen önálló lapunk van, a Magyar Tanító. A többiek kimúltak. Ez a félhavonként megjelenő szaklap 32 oldalon a legjobb akarat mellett sem adhat több szakcikket, hiszen az egyesületi élet, ügyes-bajos dolgaink tárgyalása, hirdetések, szemle, krónika stb. szintén helyet kérnek benne. A Magyar Tanító kifejlesztése érdekében is lenne egy hasznos gondolatom. Vezetőink vigyék keresztül a tanügyi hatóságoknál, hogy minden magyar tanító csakugyan tagja legyen az Egyesületnek. Törvény írja elő, hogy a tanítónak be kell lépni egy tanítóegyesületbe, tehát ezt a kötelességét teljesítse is. Ne lehessen az Egyesülettel haragszomrádot játszani. Ha pedig minden magyar tanító az Egyesület tagja lesz, akkor a Magyar Tanítót lesz miből kifejleszteni és ez dupla oldalszámmal duplán fogja szolgálni az önképzésünket. Az önképzés harmadik formája tanfolyamok, szemináriumok, vitanapok rendezése lenne. Bizony fáj leírnom, hogy e téren 15év alatt semmit, de semmit sem tettünk. Folytassam? A leglelkiismeretesebb mikroszkopikus vizsgálattal sem találunk önképzési lehetőségeinknél egy megnyugtató jelenséget. Siránkozni pedig kár. Talán most időszerű lenne felelősségre vonni azokat, akik részesek e sivár helyzet megteremtésében, de nem teszem, mert nem tetemrehívás a célom, hanem annak kifejezése, hogy ideje lenne már valamit tenni. 15 év csak egy morzsa a létben; kár az elmúlott szentheverdel napokért, de ha okulunk rajtuk, még nem késő és pótolhatjuk a hiányt. Ha erős akarattal hozzáfogunk egy olyan légkör kialakításához, amelyben szellemi életünk felvirágozhat, a 25 éves Almanach krónikása büszkeséggel fogja majd kezébe a tollat. De addig még harcolni kell... 188