Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])
1. A nagy példák - I. Zaratusztra
1. A világritmus. Kezdetben vala a ritmus. Az őskáosz formát ölt a ritmus által, életet nyer a halott anyag. Ahogy a mi lélegzetvételünknek és pulzusunknak ritmusa életünknek a lényege, úgv a ritmus a világ életének pulzusa és lélegzetvétele. Ma tudjuk, hogy az elektronok ritmikus tánca jelenti a világ formálódását, tudjuk, hogy az erő aktivitása szétárad a világba, ott beleütközik a plasztikus anyagnak ellenállásába, visszaverődik és visszatér önmagába. Az erőnek ez az útja a ritmus. A makrokozmosznak ebbe a ritmusába beleszövődik az embernek, ennek a csodálatos mikrokozmosznak a ritmusa és ahol a két ritmus találkozik, keresztezi egymást, ott dől el a sorsunk. Agyunk a hárfa, melyen a világritmus a nap himnuszait és az éj ódáit zengi, mi vagyunk a prizma, melyen a fénysugár ragyogó színjátékot produkál. Tudásunk ma büszkévé tesz minket, ám nem kevésbé boldoggá tette a világritmusnak átélése eleinket, a barlanglakó ősembereket. Szánalommal szoktunk rájuk gondolni, akikről nem teszünk fel több emberi életmegnyilvánulást, mint, hogy vegetatív életfunkcióikon kívül eltemették halottaikat. Nincsen sajnálkozásra okunk. Aki látta az ősembernek rajzait barlangjának falain, szerszámainak markolatján, azt meglepi az a művészi készség, mellyel problémáit megoldotta. Különös véletlen, hogy akkor lesznek általánosan ismertté ezek a primitívnek minősített rajzok, domborművek, mikor a művészetben ugyanolyan kifejezési eszközökhöz jutottunk el, amilyeneket az ősember használt. Eljutottunk ezekhez a művészeti irányokhoz most, mikor az egész világon visszakívánjuk érzékszerveinknek régi élességét, finomságát. Siratjuk az időt, mikor kevesebbet okoskodtunk, de többet éltünk át, mikor az eszünk helyett az érzékeink vezettek végig a világon. Amit mi siratunk, az nem egyéb, mint a világritmusba való belekapcsolódásunk, melyből sajnos kizökkentünk. Az ősember minden érzékével, egész lényével benne élt. Rajzai erről tanúskodnak. Nem merem őket élethűeknek nevezni, mert ezzel levonnék művészi értékükből, hanem használom a zseniális Verwornnak meghatározását és nevezem az ősemberi művészi alkotásokat fizioplasztikusoknak. Szembehelyezhetők így ezek a rajzok a későbbi ideoplasztikus rajzokkal, melyek abban a korban keletkeztek, mikor az ember már okoskodott és okoskodásával megzavarta természetes tájékozódását a világban, megzavarta a makrokozmosz és mikrokozmosz ritmusának a harmóniáját. Fizioplasztikusak az ősember rajzai. Rácáfolnak arra a föltevésre, hogy az ősember ősérzése a félelem volt. Tagadom az ősembernek félelemmel teljes életét; mert nem tudom elképzelni, hogy akadtak volna olyan nagy hősök az alighogy emberré felküzködött lényekben, akik meg tudták volna szabadítani társaikat a félelemnek lenyűgöző hatásától. Soha se emeltük volna fel homlokunkat az égre, mindig csak lógattuk volna a fejünket nagy félénkségünkben. Tagadom, hogy félelemmel tapogatództunk a világban. Tagadom, hiszen minden élő teremtésnek megvan a maga erejében a bizalma. Miért ne bízhattak volna ősszüleink az erejükben, miért ne bízhatták volna magukat pompás, éles érzékeikre. Az ő szaglásuk még nem volt romlott, szemük a vadásznak éles szeme volt, fülük a legkisebb neszre felfigyelt. 11
