A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

veit, mint Mécs Lászlótól a ,.Rabszolgák énekelnek" (1924), ölve, di László legjobb könyvét, „A bányász ének"-é

t (1924), Darkó István „Zúzmara" című rgényét (1926), Tamás Mihály feltünéstkeltő novelláskötetét, a „Tavaszi látomás"-l (1926) és Győry Dezső harcos „Újarcú magyarok" című verseskönyvét (1927), amely a kisebbségi missziós hit őszinte felkiáltásával programot adott a falukutató felvidéki ifjúságnak. A kultúrreferátus régi könyvkiadási tervét a Kazinczy Társaságban valósította meg, olyképpen, hogy megszervezi a Kazinczy Társaság Könyvbarátai című egyesülést és két éven át a VoggenreiterVerlag magyar kiadványaiból válogatta ki a szlovákiai magyar írók műveit. 1927-ben végleg a saját kezelésébe veszi a belföldi könyvtermelés kiadói irányítását. A Kazinczy Társaság harmincéves jubileumi közgyűlésén Sziklay Ferenc büszke örömmel számolhatott be az eredményről: „Ha semmi másra nem hivatkozhatnánk, mint arra a több mint félszáz könyvre, melyet a Társaság az utolsó öt év alatt adott ki, vagy megjelenéséhez segített jutalommal, segítéssel, a közönség pártolásának megszervezésével, már ez is haladás lenne, eredmény, melyre hivatkoznunk szabad és kell". (Sziklay Ferenc: Harmiiic év. Kazinczy Évkönyv, 1929.) Ugyanebben az időben Pozsonyban is megindul egy kérészéletű vállalkozás: az írók Kiadóvállalata (1927), amely négy regény kiadása után végleg elakadt. Könyvkiadással próbálkozott még a kassai Renaissance-kultúregylet is. 1935-ben komoly üzleti vállalkozásnak indult a magántőkével alakult „Tátra" kiadó rt., amelynek létjogosultságát — színvonalas kezdés után — az őszi visszacsatolás szüntette meg. Az intézményes könyvkiadás nagy szellemi zajlást indít el az alakuló irodalmi berkekben. A verskötetek, regények mögött megnő az írók tábora is, a megnyilatkozási lehetőség pezsdítően hat újabb tervek megvalósítására. Az érdekvédelmi szövetkezés gondolata már a céltudatosító irodalmi szervezkedés útját egyengeti. Ügy érzik, hogy bizonyos koncentrációra, a különböző magatartású írók összefogására van szükség a minőség rovására is felduzzadt írói fronton. Sziklay Ferenc a VoggenreiterVerlag kiadásában lírai antológiát állít össze „Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból" 1926-ban. Ez különben az első seregszemle, a kisebbségi poéták együttes bemutatkozása. (Darvas János, Földes Sándor, Győry Dezső, N. Jaczkó Olga, Jankovics Marcell, Juhász Árpád, Kersék János, Komlós Aladár, Márai Sándor, Mécs László, Merényi Gyula, Mészáros József, Ölvedi László, Páll Miklós, B. Palotai Boris, Rév József, Sárosi Arpád, Sebesi Ernő, Simon Menyhért, Szenes Erzsi, SzeredaiGruber Károly, Sziklay Ferenc, Tamás Lajos, Telek A. Sándor, L'rr Ida és Wimberger Anna.) Ez a csokor már olyan bokréta, — írja az Anthológia előszavában Sziklay Ferenc: „...amit odatűznek a félig kész ház ormára, az eddig végzett munka örömének, a továbbvaló munka biztatásának. Mert ilyen épülő ház a mi irodalmunk, alapja megvan vetve a lelkek humuszában, falait építik az írás építőművészei és pallérai, adja az ég, hogy otthon legyen belőle, meghitt, meleg otthon, a szeretet háza befelé és viharral dacoló erős várunk kifelé. Drága virágcsokrunk ott a házunk ormán, hirdesd a világnak: A tövéről letörött magyar élet-ág megfogant az elszántott földön is, élünk, vagyunk, virulunk, mert itt is napfény ad színt, illatot a lélek virágainak, a magyarságunk — ma talán ködös, könnyes, de mindig eltelő — örök napja". (Lírai Antológia, 1926.) A Kazinczy Társaság életének harmincadik évfordulóján rendezett jubileumi ünnepségek újabb alkalmat nyújtanak a kisebbségi írók második seregszemléjére. Az ebből az alkalomból kiadott Kazinczy Évkönyv, amint a szerkesztő, Sziklay Ferenc is írta bevezető tanulmányában: „a szlovenszkói és ruszinszkói magyar irodalomnak seregszemléje akar lenni a jubiláris esztendőben". Az eddig már ismert költőkkel együtt már felvonulnak a prózai írók is: Blanár Béla, Darkó István, Tichy Kálmán, Jarnó József, Egri Viktor, Rácz Pál, Herczeg Gábor, Schalkház Sára, Farkas István, Szombathy Viktor és egy újabb költő: Kelembéri Sándor. Ebben az évkönyvben történik először kísérlet a kisebbségi irodalom tízéves összefoglalására: a komáromi történettudós dr. Alapy Gyula írja meg, ugyanakkor már összeállítja a tíz év könyvészetét szakok szerint, s több mint háromszáz szlovákiai magyar könyv adatait (sajnos, a kiadó említése nélkül) sorolja fel. „Kisebbségi irodalmunk tízéves lusztruma betelt, új csapáson indulunk a magyar nemzeti lélek erejében bizakodva előre. Ebből az alkalomból összeállítottuk a szlovenszkói és ruszinszkói irodalom könyvészetét, melynél a teljességre törekedtünk. Ez az összeállítás kettőt bizonyít: a termésnek mennyiségét, amely minden várakozást kielégíthet, azután bizonyítja íróinknak nagy hitét a magyar jövőben, melyért munkálkodnak". Amíg a tudományos irodalomban hézagokat lát, annál vigasztalóbbnak tartja az irodalom „szépségbeli értékeinek nagy lendületét, mely felemelheti és megnyugtathatja a kisebbségi lelket". (Dr. Alapy Gyula: I. m.) A tízéves lusztrum végén megrendezik az első Országos Magyar Könyvhetet, amely 1929 december 8—15. között folyt le a vidéki kultúregyesületek társadalmi megmozdulása keretében. A Kazinczy Kiadóvállalat díszes albumot jelentet meg ebből az alkalomból a „Csehszlovákiában élő magyar írók megismertetése céljából, életkörülményeik megörökítésére, a kisebbségi magyar irodalom első tízéves küzdelmeinek az emlékére". A kisebbségi olvasóközönség első ízben értesülhet íróinak életkörülményeiről és eddigi írói munkásságáról. Több írónak már a kisebbségi korszak előtt is megjelentek müvei, így Alapy Gyula, Darvas János, Juhász Árpád, Keller Imre, Sárosi Árpád, Sebesi Ernő, Szeredai-Gruber Károly, Sziklay Ferenc. Érdekes irodalomtörténeti adatot tudunk meg Farkas Istvánnál: a szép ígéretként induló novellaíró már 1927-ben Ipolyságon „Szlovák prózai anthológiát" adott ki magyar nyelven, amely első kísérlet a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok megteremtése felé. A kisebbségi irodalom további folyamán is Farkas István leghűbb figyelője marad a szlovák irodalmi életnek. A Kazinczy Kiadónál megjelent lírai anthológiának még sikerült összeegyeztetni a különböző irányokba futó irodalmi iskolák kisebbségi képviselőit, az Üj Auróra többnyire műkedvelő-íróit az expresszionista szabadversek művelőivel, az öreg világ szerelmes dalnokait a kisebbségi lélekből fakadó humánum erőteljes harcos költőivel. Az összeegyeztetés azonban csak a könyvben sikerülhetett, az irodalmi életben már egyre viharosabban jelentkeznek a művészi irányok és világnézeti ellentétek között dúló harcok. Legalább az érdekvédelmi kérdésekben kellene összhangot, kartársi megértést teremteni! Ezt meg is kísérlik. 1926-ban Trencsénteplicen megalakítják a hírlapoknál dolgozó kisebbségi írók szindikátusát, amely azonban itt el is akadt. A következő évben a Kazinczy Társaság Tátraszéplakon „írói szakosztályt" alakít, abból a célból, hogy kiegyenlítse a politikai és világnézeti ellentéteket a nemzeti gondolattal meghatározott irodalmi értékelés alapján. Nagy hatása ennek sem volt. Annál nagyobb jelentőségű kezdet volt a Szentiváni Kúria. 1930 tavaszán SzentIvány József, a magyar Nemzeti Párt elnöke, szentiváni birtokára meghívta a kisebbségi írók javarészét, hogy megvitassák az irodalom legégetőbb feladatait. A háromnapos Kúria határozatai között kimondja, hogy az összejövetel célja nem irodalmi szer— 174 —