A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

kedés következtében 35 szlovákiai és kárpátaljai vá­ros vesztette el városi jellegét és süllyedt falusi szintre. Polgármestere Szlovákiában csak Pozsony­nak és Kassának maradt, míg a többi helyeken egye­lőre községi bíró (starosta) vette át a helyi közigaz­gatás irányítását. A városok jogi lefokozása a ma­gyar kisebbséget is súlyosan érintette. A városok la­kossága még a nemzetiségileg kevert vidékeken is magyar többségű volt. A városi önkormányzat leépí­tése tehát elsősorban a magyarság közjogi visszaszo­rítását eredményezte, de ettől eltekintve is: a köz­ségesítés folytán a városok a főszolgabírói, illetve ké­sőbb a járási hivatalok hatásköre alá kerülvén, a szlováktöbbségű járásokban a lefokozott magyar vá­ros irányító szerepe is megszűnt. A másik mélyreható változás a községi közigaz­gatás körében a községi jegyzői kar államosítása volt. Ezáltal a községeknél is kifejezésre jutott az ú. n. „kettős vágány" rendszere, vagyis a közigazgatási és az önkormányzati tevékenység megkülönböztetése. Az állami közigazgatást a községben a kinevezett jegyző, az önkormányzatot pedig a választott bíró képvislete. Túlsúlyban a jegyző volt. mert az ön­kormányzat határozatait megváltoztathatta. A jegyzők államosítása kisebbségi szempontból sérelmes volt ugyan, mint minden olyan intézkedés, mely az önkormányzat megcsonkítására vezetett, azonban kétségtelen, hogy tisztán közigazgatási szempontból igen hasznosnak mutatkozott. Ez a rendszer annyira bevált, hogy a köztársaság utolsó éveiben igen komoly formában merült fel az a gondo­lat, hogy a jegyzői intézményt a történeti országré­szekben is, ahol az ismeretlen volt, bevezetik. Magyar szempontból sok hátrányt jelentett a csehszlovák államrendőrség felállítása a városokban és néhány nagyközséggé degradált városban. Az ál­lamrendőrség legnagyobbrészt cseh nemzetiségű tisz­tikarból és legénységből állott, amely a helybeli la­kossággal megfelelően érintkezni nem tudott, a helyi viszonyokba magát beleélni nem tudta s inkább po­litikai. mint rendészeti feladatokat teljesített. Az ál­lamrendőrség kérdésének nagy fontosságát mi sem bizonyítja jobban — negatíve — mint Érsekújvár virágzó magyar közélete. Ez volt az egyetlen nagyobb mag)'a r városa a Felvidéknek, ahol Dr. Holota János városbíró és magyar nemzeti párti képviselő mind­végig meg tudta akadályozni, hogy a város cseh­szlovák államrendőrséget kapjon. Az önkormányzatokkal kapcsolatosan meg kell még emlékezni arról, hogy a képviselőtestületek vá­lasztott tagjait általános, egyenlő titkos és közvetlen szavazási rendszer alapján választották meg. Ez a demokratikus rendszer a maga teljességében azon­ban csak a községi választásoknál érvényesült, mert a többi önkormányzatoknál •— amint már említettük a tagok 1'a része kinevezett volt. Maga ellen a választási törvény ellen kisebbségi szempontból sem lehetett kifogást emelni, annál inkább sem, mert a lélekvásárlás és a lelki presszionálás különböző raffi­nált módja nem a törvény, hanem a rendszer hibája volt. Részletesebben kell foglalkoznunk azzal a két kérdéssel, amely a felvidéki magyarságot a legköze­lebbről érintette és pedig: az állampolgárság és a nyelvhasználat kérdésével. Az egyénnek az állam­hoz való jogi kapcsolata és az anyanyelv használatá­nak lehetősége, kél olyan tényező, amely a kisebb­ségeknek az államhatalom szerveihez való viszonyát alapvetően meghatározza. A mai komplikált életvi­szonyok mellett, a hatóságokkal való érintkezés ki­kerülhetetlen. Ennek viszont két alapvető feltétele van. Egyrészt az a jog, amelynek alapján a hatósági közreműködést igénybe vehetem, ez az állampolgár­ság, másrészt az a nyelv, amelyen a hatóságokkal érintkezhetem, ez a nyelvhasználat joga. Az állampolgársági kérdés rendezésének alapel­veit magában a trianoni békeszerződésben találjuk lefektetve. Ennek értelmében automatikusan cseh­szlovák állampolgárrá vált minden volt magyar ál­lampolgár, aki 1910 január 1-től csehszlovák fenn­hatóság alá került területen bírt községi illetőséggel. Azok, akik később szereztek ezen a területen községi illetőséget, csak úgy válhattak csehszlovák állampol gárokká, ha eziránt külön folyamodtak és kérésüket kedvezően intézték el. Az 1920. évi 236. sz. csehszlovák alkotmánytör­vény, amellyel az állampolgárság kérdése belföldi viszonylatban rendeztetett, a trianoni békeszerződés­ben lefektetett alapelvekkel lényegében azonos ren­delkezéseket tartalmaz. Az állampolgársági jog ily módon való rendezése a magyar kisebbség szempontjából elejétől kezdve sérlemes volt. Az ezer éven át egy állam keretében élt magyar lakosság tekintélyes része állandó moz­gásban és költözködésben volt nemcsak 1910 előtt, hanem utána is, sőt még a háború alatt is. A magyar középosztály nagy része állami és megyei tisztvise­lőkből, katonatisztekből, vasutasokból, postásokból, tanárokból, tanítókból, magánalkalmazottakból, stb. állott, akik hivatali beosztásuknak megfelelően leg­több esetben elkerültek eredeti lakhelyükről és ott telepedtek le, ahová elfoglaltságuk vezérelte. Ezrekre rúgott azoknak a száma, akik az állampolgárság fent vázolt szabályozása folytán nem váltak az új állam polgáraivá, mert 1906, illetőleg 1910 után köl­töztek a megszállott területre és állampolgárság hiá­nyában nemcsak kenyerüket vesztették, de a kiuta­sítás veszélye is fenyegette őket. Ez azonban csak a kezdet volt. Az 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvény kifeje­zetten érvényben hagyta a községi illetőségről szóló magyar jogszabályokat. De ettől függetlenül is ter­69 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom