A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

Az önkormányzat volt az első, amely az új állami berendezkedésnek áldozatául esett. A vármegyék élére a zsupán került, aki mind a főispán politikai hatalmát, mind az alispán és a megyegyűlés, illetőleg a bizottságok közigazgatási és önkormányzati hatáskörét egyesítette magában. A helyzet azonban még sokkal zavarosabb volt annál, hogy egy átgondolt új közigazgatási rendszerről beszélni lehetett volna. Az új állam két olyan részből tevődött össze, amelyeknek közigazgatási és politikai felépítése is merőben ellentétes volt. Az új állam vezető férfiai, akik a hatalmat kezdettől fogva magukhoz ragadták, legnagyobb részben a volt osztrák tartományokból, az ú. n. történelmi országokból kerültek ki s a magyar közigazgatási szervezetet nem ismerték. Bizonytalan volt még az is, hogy az új állam határai Magyarország felé meddig fognak terjedni. Mindezen körülmények arra indították a prágai központi kormányt, hogy egy. a helyzettel ismerős, úgynevezett teljhatalmú minisztert nevezzen ki a szlovák közigazgatás élére, azzal a feladattal, hogy Szlovákia területén a rend fenntartására, a viszonyok konszolidálására és a rendezett állami élet biztosítására a szükséges rendelkezéseket megtegye s ezáltal ennek az országrésznek az új állam keretébe való közjogi beillesztését elősegítse. (64/18. sz. törvény 14. §.) A teljhatalmú miniszter kirendelése a közigazgatás egységesítését természetesen nemcsak, hogy nem segítette elő, hanem inkább hátráltatta. A szlovák teljhatalmú miniszter (az első Vavro Srobár volt) drasztikus rendelkezései (lapbetiltások, statárium, internálások stb.), egyáltalán nem voltak összeegyeztethetők a fiatal köztársaság sokat hangoztatott demokratikus alapelveivel s ezzel kapcsolatosan Peroutka, az ismert cseh közíró, helyesen állapítja meg: „A szlovák határ két részre osztotta a köztársaságot s mindkét részben más módszerrel kormányoztak, — a történelmi országrészekben demokratikus módszerekkel, Szlovákiában diktatórikusán." A teljhatalmú minisztérium a viszonyok konszolidálódásával és a közigazgatási szervezet kiépítésével egyenes arányban vesztette el jelentőségét s amikor 1928-ban az akkori közigazgatási újjászervezéssel kapcsolatosan megszüntették, ez a megszüntetés már csak egy formálisan működő, papirosintézményt érintett. Az első nagyobbszabású közigazgatási rendezés az 1920. február hó 29-én kibocsátott alkotmánytörvényekkel kapcsolatos. Az alkotmány maga kisebbségi szempontból panaszra nem igen adott okot. mert a politikai jogegyenlőség alapján állott s a kisebbségek jogait, bár csak nagy körvonalakban, úgy-ahogy biztosította. Az a körülmény, hogy az alkotmánylevélben lefektetett elvek a gyakorlatban nem érvényesültek s a későbbi törvények és rendeletek is gyakran kerültek vele ellentétbe, jellegzetes tünete a csehszlovák közélet krónikus betegségének, mely az elmélet és gyakorlat állandó ellentétében nyilvánult meg. Ami magát a szűkebb értelemben vett közigazgatást illeti, hosszú viták után, a köztársaság vezetői a megyerendszer mellett kötöttek ki. A vonatkozó törvény értelmében mind a történeti országrészek tartományi rendszerét, mind a volt magyar területek kis-megverendszerét, az ú. n. „nagy-megverendszer" váltotta volna fel. Ez a nagy-megyerendszer kompromisszumnak készült a történeti országrészek és a magyar területek közigazgatási rendszere között. A politikai cél az volt, hogy az egyes országrészek jogi elkülönülése megszűnjék, a közös államiság tudata s az azt kifejezésre juttató központi hatalom erősödjék. Különösen vonatkozik ez Szlovákiára, ahol az autonomista mozgalom kezdettől fogva erős volt. A már említett Peroutka szerint is a nagyzsupa-törvény főcélja az volt, hogy Szlovákia, mint külön politikai egység: megszűnjék s a szlovák szeparatista mozgalom kibontakozása megakadályoztassák. Hogy a nagv-zsupa rendszerben kifejeződő közigazgatási szervezet mennyire mesterkélt és erőltetett volt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a történelmi országrészekben a törvény soha életbe nem lépett. Szlovákiában ugyan 1923. január 1-i hatállyal életbeléptették, de ennek csupán politikai s nem közigazgatás-technikai indokai voltak. A kis-megyerendszernél ugyanis a magyarság a déli megyékben túlsúlyba került abban a pillanatban, amint magára talált és politikailag szervezkedni kezdett. A nagy-megye beosztásnál, amely Szlovákiát 6, északról-délre húzódó közigazgatási egységre osztotta, az az elv érvényesült, hogy a magyar vidékek úgy osztassanak be az egyes nagymegvékbe, hogy a magyar lakosság arányszáma s így politikai befolyása is: a lehető legkisebb legyen. Ennek illusztrálására érdemes rámutatni arra, hogy ugyanabban a megyében volt pl. Komárom és Vágujhely, Párkány és Trencsénbán, Ipolyság és Breznóbánva, Tornaija és Ólubló, Szepsi és Bártfa stb. A nemzetiségi szempontból rendkívül sérelmes területi beosztás mellett még más módon is gondoskodott a kormányzat arról, hogy a kisebbségek véletlenül se juthassanak lényegesebb befolyáshoz a megyei közigazgatásban. A nagy-zšupákkal együtt újból bevezetett megyei önkormányzatot teljesen illuzórikussá tette ugyanis az a körülmény, hogy Hlinka szlovák néppártjának kívánságára, a történeti országrészekkel ellentétben, a megyei képviselőtestületeknek csak 2/3-ad részét választották. 1/3-ad részét a kormány nevezte ki. A megyei tisztviselői kar szintén kinevezett hivatalnokokból állott. Természetes, hogy ez a kettős közigazgatási rendszer — a nagy-megyerendszer Szlovákiában és a tartományi rendszer a történelmi országrészekben - 67 6*