A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt

alatt, a német és francia propaganda egyforma szabad érvényesülése mellett, sőt a szocialista-kommunista propaganda szüntelen mesterkedése ellenére a németek nyolcvan százaléknál nagyobb többséget értek el. Ez a példa ragályos volt. Ezután már minden szavazás népszavazás jelleget nyert. Ilyen volt az 1935-ös csehszlovákiai nemzetgyűlési választás a németség szempontjából s ilyennek tekintették a magyarok és a szlovákok is az 1935-ös községi választást. A heterogén Csehszlovákia disszimilációja és a disszimiláció nyomán az állam széthullása mérföldes léptekkel közeledett a véghez. 1935 óta már a csehek is tisztában voltak azzal, hogy a nemzetiségi probléma mindennél veszélyesebb. A német és magyar propaganda a cseh statisztika adataival bizonyította, hogy az államban a csehek kisebbségben vannak s csak egy mesterséges és erőszakolt statisztikai bűvészmutatvánnyal, illetve választási geometriával uralkodnak a többséget képviselő többi nemzetiség fölött. A veszedelem növekedésével egyre jobban féltették az állam határvidékeit, ezért egyre türelmetlenebb erőszakkal igyekeztek a határvidéket elszlávosítani, illetve annak magyar, vagy német jellegét gyorsan eltüntetni. Bár maga az új miniszterelnök, sőt az új köztársasági elnök is kihangsúlyozta első programadó nyilatkozataiban, hogy a nemzetiségi probléma a legsürgősebb, időnyerés céljából félretették, illetve az elnemzetlenítést erőszakolták. Egyezkedés helyett inkább kardjukra csaptak. Lázas fegyverkezést kezdtek s a határerődök építését szorgalmazták. Előbb munkakölcsön, majd honvédelmi kölcsön formájában milliárdokat öltek bele a cseh Maginot-vonalba. A határvidéket katonai felügyelet alá helyezték. A külpolitikai események: a Saar-vidék visszacsatolása, a Rajna-vidék katonai megszállása, a csehszlovák-szovjetorosz katonai szerződés, az abesszíniai háború, a spanyol belháború s végül az osztrák csatlakozás miatt nem akartak ráérni arra, hogy a nemzetiségi kérdéssel is foglalkozzanak. Pedig 1936-ban a szudétanémet párt egyik első kötelességének tekintette, hogy hat törvényjavaslatot terjesszen be a nemzetiségi kérdés rendezésére. A kormány addig várt, amikor a reformok már elkéstek. Csak 1937 február 18-án történt az első lépés a nemzetiségek felé. Ezen a napon a kormány nyilatkozatot bocsátott ki, amely azt ígérte, hogy a nemzetiségek országos számarányuknak megfelelő arányban fognak az állami alkalmaztatásból, a közsegélyekből és a közszállításokból részesülni. Ez az ígéret voltakép csak annyit tartalmazott, hogy a jövőben a csehek be akarják tartani az alkotmánytörvényt, amit eddig nem tartottak be. De az ígéretet gyakorlati javulás nem követte. Még az úgynevezett „tollvonás" sem következett be, amely az lett volna, hogy a kormányrendelet útján való egyenjogúsítást a magyarokkal szemben is végrehajtják, vagyis, hogy a németek élvezte jogokat a magyarokra is kiterjesztik. Erre a legklasszikusabb példa volt a nyelvhasználati jog különbözősége a postánál és a vasútnál. Azokban a német községekben, amelyek legalább húsz százalékig német jellegű bírósági járásban vannak s legalább húsz százalék bennük a németség, a postánál és vasútnál a német nyelv is használható. Német vidékeken ilyen esetekben a községnevek és a hivatalok felírásai, a cseh nyelv mellett a német is kiírható és használható. Ezt a jogot a németek az állam megalapítása óta élvezték. A magyarok nem. A magyar községek mindegyikének csak szlovák neve volt. Hodzsa e sorok írója előtt maga is elismerte, hogy a magyaroknak több jár, mint a németeknek, azzal a joggal több, amit a németek már kezdettől fogva élveztek, a magyarok pedig nem. Ezt az egyenjogúsítást vélte Hodzsa egy „tollvonással" megvalósíthatónak. A sokáig késő tollvonás végre 1938 március 21-én következett be, ez is csak paródia volt, paródiája az egyenjogúsításnak. Mert a lengyelekre valóban ugyanazt a nyelvjogot terjesztették ki 1938 március 4-én, mint amit a húszszázalékos németséggel bíró falvak németjei élvezhettek a húszszázalékos arányig német jellegű járásokban. Ezzel szemben a magyarokra való kiterjesztés „tollvonása" abból állt, hogy csak az 50 százaléknál magyarabb járások, 50 százaléknál nagyobb többségek használhatják a postánál és vasútnál magyar nj-elvüket. Ez volt az első „vívmány", amit a február 18-iki magyar politika a magyaroknak eredményezett. A február 18-iki politika első évfordulója után maguk az aktivista németek is belátták, hogy az ígért arányosítás nem következett be, sőt az ígéret utáni első év eltelte után még kedvezőtlenebb a német alkalmazottak arányszáma, mint az ünnepélyes igéret előtt volt. Levonták a február 18-iki aktivista politika csődjének következményeit. A német kisgadapárt és a német keresztényszocialista néppárt kilépett a kormányból s beolvadt Henlein szudétanémet pártjába. A kormányban csak a német szocialisták maradtak benn az összes német mandátumok egyhatoda, míg az öthatodnyi többség már Henlein pártjában volt. A kormánytöbbség így németek nélkül maradt, vagyis — anélkül, hogy maga akarta volna -— újból cseh nemzeti koalició lett. A történelem iróniájának játéka volt az, hogy éppen erre az új cseh nemzeti koalícióra hárult a nemzetiségi kérdés gyors megoldása, hogy napok alatt oldja meg azt, amit a vegyes cseh-német kormánytöbbség 11 és fél évi aktivista kísérlet alatt nem tudott megvalósítani. A cseh kormány azonban mindezzel kínosan megkésett. Nem akkor egyezett ki a németekkel, szlovákokkal és magyarokkal, amikor még őmaga lehetett volna a kezdeményező, amikor még szabad elhatározásából adhatott volna valamit a nemzetiségeknek, hanem akkor, amikor már sodorták, kényszerítették — 60 —