A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Fedeles Jenő: Munkács

.4 legújabbkori magyar történelemben szintén szomorú nevezetességre tett szert Munkács várának börtöne, mert a csehek 1938. év őszén az elfogott magyar szabadcsapatok több mint 300 résztvevőjét itt börtönözték be és itt kínozták meg. A város múltja, amint látjuk, tele van a létért folytatott küzdelem megpróbáltatásaival s szorosan összeforr a vár történetével. A várurak és az uradalom gazdái egyformán arra igyekeztek a lakosságot szorítani, hogy azok minél több szolgáltatást adjanak nekik. A város viszont rendíthetetlenül és szívósan küzdött jogaiért, amelyek hol csorbát szenvedtek, hol teljesen elvesztek, de néha megerősíttettek, sőt olykor-olykor új privilégiummokkal is bővültek. Küzd a tized, a dézsma, majd a telekbér ellen s felemeli szavát a kaszálókért, később az italmérés jogáért és a vásárjogért. A városnak parancsoltak, de a város is parancsolt. Egy 1757-ből kelt feljegyzés szerint az oroszvégiek kötelesek voltak a halálraítélt rabok alá szekeret adni, a bitófát megcsinálni és a hóhérmesterségen kívül a kivégzésnél minden szükséges szolgálatot megtenni, mihelyt ezt a város parancsolta. A középkori ítélkezések minden válfaja megtalálható a munkácsi törvénykezésben. Egy ilyen példa érdemes a felemlítésre. A XVII. századbeli folytonos háborúk következtében a nép erkölcse igen meglazult, szükségesnek látta ezért Baling János, Bethlen Gábor teljhatalmú megbízottja és munkácsi várparancsnok. hogy erélyes eszközökhöz nyúljon. Az 1622ben kihirdetett rendszabályának IV. pontja büntetés tekintetében teljes „egyenlőséget" hirdet férfi és nő között, mondván, hogy: „A bűnbe esett emberek pedig, férfi és aszonyállat, egyenlő büntetést szenvedjenek". Ebben az időben a részegeket, a káromlókat és a paráznákat a legszigorúbb büntetésekkel sújtották. 1684-ben Bodnár Jánost „ördögadta-teremtette" szitkozódásért 40 lapátcsapásra ítélték, míg ugyanezért a bűnért 1695-ben Kalin Jánost a városi piacon agyonkövezték. Az 1716-ban élő Portörő Kata azzal vádol tátott meg, hogy midőn leánya gyermekágyban feküdt, ő vejével tilos viszonyt folytatott. A bűntényt az aszszony beismerte, de azzal védekezett, hogy a gonosz ember csábításának esett áldozatul, mire a tanács ily kemény ítéletet hozott: „Feőbiró Vecsei István uram házában tetszett a törvénynek, minthogy a praespecifikált tisztátlan személynek dolga világosan konstatál, tehát mint aféle magavejévéi tisztátlankodó és paráználkodó, a hóhér által tűzzel megsüttessék". Egy cigányt 1766-ban (Pontosnak nevezték) lopás miatt a szégyenfához kötötték, de ez még mind nem volt elég. hanem megvesszőzték és a hóhér „akasztófabélyeget" sütött a homlokára. (Innen a „pontos" eljárás.) Szégvenpad, kalitka, kaloda, stb. a középkori Munkácson is, csakúgy mint a többi városban a fenyítés és a büntetés eszközei. Az akkoriban divatozó boszorkányperek Munkácson nem kaptak lábra s mindössze egyetlen boszorkányperről történik említés. Bizonyos Kalin Józsefné a „boszorkány", aki az ördöggel cimborál, megveri férjét és szemével a tehenet. Ezért halálra ítélik, de nincs nyoma annak, hogy az ítéletet végre is hajtották volna. A napoleoni háború, a reformáció és a magyar szabadságharc idején a kóreszmék hatalmas rést ütnek a középkor kapuján s Munkácsra is frissebb, pezsdítőbb és éltetőbb levegő árad. Ennek következtében 1848 márciusa után Munkácson még a cigányok is jogokat követelnek maguknak s a zsidók már régóta szinte teljesen háborítatlanul élvezik a polgárjogokat, sőt annyira merészek lesznek, hogy 1848ban még nemzetőrökül is jelentkeznek. Természetesen a polgárság vonakodott őket maga közé fogadni. Igen jellemző, hogy a XVII. században még csak egy zsidóról történik Munkácson említés, bizonyos Ábrahám Mózesről, akinek Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia kocsmahelyiséget ad az egyik piaci „patikába" (koholtba). De 1794-ben a zsidók már annyira elszaporodnak, hogy a városi ügyekbe is kezdenek beleszólni. így 1815-ben az akkori összeírás szerint Munkácson már 165 zsidó család találtatott. Ezek a zsidók a városi tanács parancsai és tiltó rendeletei ellenére birtokvásárlásokba kezdenek s számuk a bevándorlások, valamint a beszivárgás következtében még jobban nő. A galiciai zsidók a XIX. században Bereg megyében, de különösen Munkácson igen kedvező talajra találnak s ösztönös összetartásukkal mind jobban megerősödnek és egyre számottevőbb szerepet kezdenek játszani a város életében. Az új városháza alapkőletételekor, 1904-ben Munkács lakosságának a száma összesen 14.416 lélek volt, melyből római katolikus 2751, gör. kat. 3493, réf. és ág. ev. 1590, zsidó 6567, baptista 38 s felekezet nélküli polgár pedig 1 volt. Ez a népesség 1553 lakóházban lakott. A zsidók számbeli gyarapodása és gazdasági térfoglalása azóta sem szűnt meg Munkácson s csak a felszabadulás óta, a jelenleg érvényben levő zsidótörvény rendelkezései értelmében szorultak némileg vissza. Ma a lakosságnak csaknem 50°/o-a zsidó, akiknek túlnyomó része kereskedő és iparos, de jelentős hányada intellektuel. orvos, ügyvéd, mérnök, hivatalnok, stb. Jellemző arra a hatalmas fejlődési lendületre, melyre ez az élénkforgalmú kereskedőváros a XIX. száA Visszatért Felvidék Adattára - 385 25