A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Kemény Gábor: Kárpátalja

gigvonul a magyar-orosz nép minden közösségi mozgalmán. Nyelve, hite és családi hagyományai a keleti, nagyorosz érzésvilágba vonzzák, élö történelme és legendás hűsége viszont megőrzik a szentistváni gondolatnak, melytől szabad akaratából sohasem távolodott el. Az orosz nyelvcsalád legnyugatibb ága az elmúlt századok í'olyamán más irányban élte ki nemzeti törekvéseit, mint a többi dunai nép. Vallási téren hidat képezett Kelet és Nyugat között, politikai küzdelmeiben pedig szervesen bekapcsolódott a magyar történelmi fejlődés vérkeringésébe, mely utóbbi annyira átalakította a kárpátaljai nép lelkiségét, hogy ezen a földön külön magyar és külön ruszin történelmi hagyományról beszélni nem is lehet. Évszázados életközösség lett a magyar-ruszin találkozásból s ennek következtében Kárpátalja népi történetét is a magyar-ruszin kapcsolatok szempontjából kell megvizsgálni. A mai Kárpátalja a magyarok bejövetele előtti történelmi időkben különböző vándornépek átvonulási területe volt. A Ruténföld híres történésze, Lehóczky Tivadar helyrajzi kutatások, kö- és bronzkorszakbeli leletek alapján szkíta, majd a Krisztus utáni V. század táján gót vándorcsoportokat állapít meg a Kárpátok tövében, melyek a honfoglaló magyarok útján, Verecke irányában hagyták el a Kárpát-medencét. A honfoglalás idején a terület középső lankáit, Munkács vidékét már szlávok lakják, akik a rövidéletű nagymorva birodalom, helyesebben a nyitrai Pribina-fejedelemség legkeletibb vándortelepesei. Ezek az első telepesek, akikre a nyugati ruszin nyelvterület erőszakos elszlovákosításával kapcsolatban gyakran hivatkoznak szlovák oldalról, pásztorok és földmívesek voltak, akik Anonymus szerint készségesen ellátták étellel és itallal a honfoglalókat. Közelebbi adatunk a terület néprajzi alakulására a XIII. század első feléből van, amikor királyaink a lakatlan földesúri birtokok északkeleti, úgynevezett gyepüszéleit behívott telepesnéppel népesítik be. A behívott telepesek a mai magyar-oroszok ősei, akik az itt talált egyéb szláv szórványokat beolvasztották magukba. Ez a mesterséges telepítés időnként és esetenként zajlott le, kezdeményezői az Arpád- és Anjouházi királyok udvaraiban sűrűn megforduló, kenézeknek és soltészeknek nevezett vállalkozók, akik a XIV. század végéig kisebb-nagyobb csoportokban intézményesen vezették le a telepítést. Mialatt Halicsból, Podolia és Volhinia déli tájairól megindul a ruszin migráció, hogy új hazát találjon a Kárpátok déli lejtőjén, a pravoszláv hittel érkező telepesek felépítik első községeiket, templomaikat. Az első magyar-orosz telepen, Csemernyén és Lesznán, a községek alapításával (1254) cgyidöben imahelyek is épülnek, 1418-ban Sarkadon orosz fatemplom, Dolhán kápolna hirdeti a cirillbetüs hitvallást. A sokat vitatott Koriatovics Tódor-féle adománylevél szerint pedig már 1360 március 8-án megkezdődött a Munkács melletti Szent Miklósnak ajánlott bazilita kolostor építése, mely századokon át a terület egyik szellemi központja volt. A ruszin elöidőkről hiteles történelmi adatunk az említett telepítéseken kívül, nem maradt fenn. A Kárpátokon túlra történt beszivárgásnak íródeákja, egykorú krónikása nincsen. A népi képzelet mégsem mond le arról, hogv a legendák ködébe merült világokat valamilyen formában a késő utókor előtt megjelenítse. Legalább is így tesz Grendzsa-Donszki j Vaszilj, a Budapesten is jól ismert mai magyar-orosz költö, amikor legszebb írásaiban megénekli a ruszin előidők romantikus történeti elbeszéléseit. A fiatal költő, mint annyi társa, tudatosan apokrif történelmi szemléletet vall, szerinte már a X. században, jóval a honfoglalás előtt, a Felső-Tisza vidékén az egyik ruszin néptörzs, a hucul már külön fejedelemséget alkot (Huculia) s a hucul fejedelmek és királykisasszonyok az évszázaddal később kialakuló magyar királyi udvarok szokásait és életformáját élik. Ez a felelőtlen adat, melynek visszatérő motívumaival a népi fejlődés során ismételten találkozunk, a történelem nélküli kis népek képzeletének sajátos terméke. Grendzsa-Donszkij szlovák elődje, a pánszláv Kollár János emberöltőkkel előbb történelemmé formálja a Rajna mentén elporlódott szláv szórványok szerinte hősi küzdelmeit, akik mint Grendzsa hősei népük legendás erejét és boldogságát példázzák. Az ilyen népmesei sajátságok gyakran a való történelemmel is keverednek. A XIX. század második felének közírója, Fencik Jevhen 1868-ban a Szvjet (Világ) című irodalmi szemle hasábjain folytatólagosan közli a század legnagyobb ruszin epikus költeményét a Koriatovicsokról, akik az Anjouk korában Munkácson több vallási alapítványt tettek, Beregszászon pedig Róbert Károly hitvesének, Piaszt Erzsébet lengyel királyi hercegnőnek udvara mellett, külön fényes udvartartást rendeztek be. Ez utóbbin alapul Fencik eposzának történelmi hitele, amit a tények átköltésére hajlamos, romantikus poéta arra használ fel, hogy a lengyel-litván Koriatovicsokat megteszi az önálló ruszin történelem alapítóinak. 301