A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Szvatkó Pál: A csehszlovák köztársaság tündöklése és nyomorúsága

iiem véve uralkodott évekig, hogy a többségi elv alapján az ötvenegy százaléknak joga van elnyomni a negyvenkilenc százalékos ellenzéket és semmibe venni a negyvenkilenc százalék kívánságait. Gyakorlatilag és a demokrácia rideg értelmezése mellett helyes ez az elv, de szellemében korántsem felel meg az igazi demokrácia és népuralom amaz értelmezésének, amely például Angliában uralkodik, s amelyet különösen a nemzetiségi államban feltétlenül tiszteletben kellett volna tartani. A nemzeti koalició uralma, bármily tiszteletreméltó volt is cseh szempontból és bármily csodálatos fokát mutatta az első években a háborúelőtti idők keserű iskolájában diszciplinát tanult csehek politikai önuralmának és céltudatosságának, mégis elmérgesítette a belpolitikai helyzetet, mert a kisebbségekben azt a belátást érlelte meg, hogy az új államban alkotmányos úton semmit el nem érhetnek, kívánságaikat a gépies többség semmiesetre sem tartja tiszteletben és cinikusan visszautasítja, s így nem lehet maradásuk az államban, amely nem kíván becsületes és békés kiegyezést kisebbségeivel. A nemzeti koalició, bár alkotmányos parlamenti többség volt, mégis úgy uralkodott a negyvenkilenc százalékos ellenzék fölött, mintha kényúr volna és többségére hivatkozva valóságos abszolutisztikus szigorral nyomta el a nemzetiségek kívánságait. A benesi politika szempontjából tehát nagy előnyt és biztos bázist jelentett a cseh nép egysége, de ugyanúgy, mint a sok külpolitikai siker, ez a belpolitikai siker is — éppen természetellenességénél fogva — magában rejtette a későbbi bomlás csíráját. Túl mehanikus volt, túl mesterséges, oktrojált és merev, úgyhogy eredményei csak pillanatnyiak lehettek és nem tartósak. Masaryk és néhány mérsékelt híve érezte, hogy van valami nyugtalanító a sorozatos külsőbelső eredményekben és akaratlanul Polikratesz gyűrűjének legendájára gondolt, amely azt példázza, hogy a túlsók siker a biztos bukás előhírnöke. Masaryk és köre igyekezett mérsékelni a koalició uralmát, igyekezett felolvasztani az ellenzék és a kormánypárt ellentéteit, bevonni a nemzetiségeket a kormányba és így Svájc-szerűen kiegyensúlyozni a nemzetiségi helyzetet. Törekvését 1926-ban átmenetileg siker koronázta, — de mielőtt a csehszlovák belpolitikai fejlődés második korszakára, a koalició egyeduralma után következő német-cseh együttműködési kísérlet korszakára rátérnénk, foglalkoznunk kell Benes külpolitikájának útjaival és céljaival is. Belpolitikailag csak azt fontos még tudni, hogy 1920 február 29-én a parlament elfogadta az új csehszlovák alkotmányt, amely demokratikus köztársaságnak nevezi az országot, megállapítja a kormányzás rendjét, előírja, hogy a képviselőház háromszáz tagból, a szenátus százötven tagból álljon, az elnököt hét évre válasszák és a törvény előtt mindenki egyforma jogú legyen. Az alkotmány kényszeredettségből felvette a kisebbségek jogairól szóló paragrafusokat is, azokat, amelyeket a nagyantant diplomatái, rossz lelkiismeretük megnyugtatására, rákényszerítettek az új középeurópai utódállamokra, de a gyakorlatban a szép elveket lehetőleg elszabotálták és a nemzeti koalició abszolutizmusával érvénytelenítették. Ugyanez történt Kárpátoroszország autonómiájával is. A magyaroroszok az 1918-as összeomlás kábultságában egy gyönge pillanatukban Amerikában és Ruszinföldön is elfogadták azt a „gyámolítást", amit a csehszlovák propaganda rájuk kényszerített és elhatározták a csehekhez való csatlakozást, de azzal a feltétellel, hogy teljes autonómiát kapnak. Prága mindent ünnepélyesen megígért és az összeomlás zavaros idejében sietve megszállta Ruszinszkót, nehogy az időközben már kristályosodó más nézetek és helyesebb belátások hatálytalanítsák a kicsikart és minden legális bázist nélkülöző ruszin csoport csatlakozási elhatározását. Később természetesen az igért ruszin autonómiából sem lett semmi s ez a megtévesztés is olyan elem lett, amelynek elmérgesedése hozzájárult a köztársaság szétziillesztéséhez. Ha az új állani első éveinek külpolitikáját vizsgáljuk, természetesnek kell vennünk, hogy Csehszlovákia francia-angol-olasz orientációt követett. Elvégre a nagyantantnak köszönhette létét és egyedül reá támaszkodhatott. Nem vallott ugyan nagy politikai előrelátásra, de a húszas évek politikai körülményei között nem lehet zokon venni, hogy a köztársaság nem kereste a kapcsolatot Németországgal, Ausztriával és Magyarországgal, annak ellenére, hogy tudnia kellett volna, hogy fennmaradása szempontjából elsősorban a közvetlen határnemzetekkel kell őszintén és belsőségesen megbékülnie és kompromisszumok alapján megteremteni az egészséges együttélés előfeltételeit. Ilyenekre Benes nem gondolt. Masaryk hatása alatt történtek ugyan bizonyos kísérletek a Németországgal való kibékülésre, de mindezek felületesek voltak és ideig-óráig csak azért mutattak látszateredményt, mert a legyöngült német nép apátiájában a birodalom és Ausztria semmiféle ellentállást nem tanúsított és nem szállt síkra népi jogai mellett, míg a Berlinben és Bécsben uralkodó pszeudo-német kormányok szívesen fújtak egy követ a prágai kormánnyal, amellyel világnézeti síkon találkozhattak. Akkoriban Berlinnek és Bécsnek csak a világnézeti sík volt fontos és nem a nemzeti érdek, a nép jóléte és nemzeti kibontakozása. Az erőteljes francia-angol orientációt követő Csehszlovákia tehát csak átmeneti megoldásokat igyekezett ta— 28 —