A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)
Borsody István: A magyar-szlovák kérdés
A magyar-szlovák békés mult emlegetése nem frázis és nem történhetik a propaganda kedvéért. A cseh rágalomhadjárat hiába igyekezett a közös mult emlékeinek hitelét megrontani. A történelmi igazság tisztán áll előttünk, ma különösen, amikor a fondorlatosan kiagyalt ahisztórikus elméletek a cseh köz társaság bukásával a történelem lomtárába kerültek és egyre határozottabban bontakoznak ki előttünk a geopolitikai törvényszerűségen felépülő új KözépEurópa körvonalai. A „történelmi határok'', melyeket a párizskörnyéki békeszerződések oly bűnösen figyelmen kívül hagytak, újra visszaszerzik nemcsak az e határok közt élő nemzetek megbecsülését, hanem a nagy történelmi egységek fölbomlasztói előtt is új megvilágításba kerülnek. Ebben az új korszellemben kellene világosságnak derülnie a tévedések és félreértések miatt elborult szlovák-magyar viszonyra is. Ne a magyarok kedvéért legyen ez így ... A szlovákok mai szószólói eltökélt ellentmondással szeretik visszautasítani a szlovák kérdésben elfoglalt magyar álláspontokat. Szerintük a magyarok végső célja a szlovákok fölötti uralkodás, az elnyomás, a szlovák nemzeti fejlődés meghiúsítása. Szeretik úgy feltüntetni a helyzetet, mintha a szlovák-magyar szorosabb kapcsolatokból csak a magyarok húzhatnának hasznot és a szlovák-magyar együttélés felújítása a szlovák érdekek elárulásával lenne azonos. Kétségtelen, bogy a történelmi elgondolásokon alapuló magyar felfogás sok tekintetben elkapatta a szlovákokat, a magyar törekvéseket úgy tekintik, mintha kizárólag a magyaroknak lenne szükségük a szlovákokra a magyar célok elérésében és a szlovákok csak a rövidebbet húzhatják a lappangó közös terv esetleges végrehajtásában. A szlovák-magyar „sorsközösség" nem nyer korszerű fogalmazást és a barátságtalan közjáték túl soká húzódik, ahelyet, hogy a béke megbecsülésével új helyzet teremtődnék a két fél közös érdekei szerint. Pedig a föld parancsa egyszer mégis legyőzi majd az ellenkező emberi törekvéseket. Elég egy pillantást vetni a Dunától a Kárpátokig, hogy tisztában legyünk vele: akik itt éltek és élnek, azok tartós haragban egymással nem lehetnek. Egy födél ez, amely alatt családi viharok vonulhatnak végig, de emberi civakodás és acsarkodás eddig még mindig gyöngébbnek bizonyult a közös föld békítő erejénél és varázsánál. A szlováklakta föld a Kárpátok északi bérceitől húzódik délfelé, vadregényes völgyeken és szelídülő dombokon keresztül a magyarlakta síkságig: ami északon kezdődik, az délen folytatódik, észrevétlenül és szelíd átmenetekkel. Dél felé nyílnak a völgyek erre igyekeznek a folyók, az ember is ezt az irányt követte és a szlovákok sohasem lépték át az északi hegyláncokat, hanem délfelé keresték azt, amit szűkebb környezetükben nem találtak. Északon, keleten, nyugaton tömör természeti határok fonták körül a szlovák vidéket s ez a természetes záróvonal csak délfelé tárult fel, hogy szabad utat nyisson az északon lakónak a déli szomszéd felé. így erőszak nélkül terjeszkedhetett a magyarság is az északi végek felé és amikor a Kárpátok koszorúja alatt a központi fekvésű magyarság megalkotta államát, egyszerű természetességgel terjesztette ki hatalmát a szlováklakta föld felé. Felső-Magyarország mindig vegyeslakta terület volt — nem is lehetett más, mert a föld délfelé nyíló jellege nem volt alkalmas reá, hogy elzárkózzék a Dunamedencében mozgó népek elől. Örökérvényű határ északon csak a Kárpátok hegylánca lehetett és a középeurópai civilizáció ezeréves története alatt ez a földrajzi adottság, valamint a belső megtartó erő nem is engedte, hogy emberi kéz új határokat vonhasson. Ezen az északról lezárt, de délfelé nyitott területen nem fejlődhetett ki külön hatalom, amely függetleníteni tudta volna magát a magyar központtól, hanem csak a magyarság volt képes államot szervezni és azt fenntartani. A szlovákság pedig nem tiltakozott a magyarság történelmi szerepe ellen. A szlováklakta északi rész a földrajzi egységen kívül felbonthatatlan közösségget alkotott Magyarországgal, úgy politikai, gazdasági, mint szellemi téren. Már a középkori Magyarországon ezt a hegyvidéket tartották az ország egyik legszebb és leggazdagabb részének. A magyar királyok által alapított városok sora, valamint a virágzó kereskedelem és ipar tanúskodott ezen földterület lakosságának tehetségéről, jólétéről és szorgalmáról. Szlovákok, magyarok, németek súrlódás nélkül fértek meg egymás mellett, a magyar haza oltalma alatt. Ezekben az időkben még nem nyelvében élt a nemzet, hanem a közös haza magasan lebegő és a lelkeket öntudatlanul eggyé olvasztó békességében. A felsőmagyarországi földterület nemzetiségeken felül álló egysége akkor érte el fénykorát, amikor a mohácsi vész után a törökök szállták meg az ország központját és a magyar államhatalom folytonosságát két évszázadon keresztül — a tizenhatodik és tizenhetedik században — a Felvidék tartotta fönn és adta tovább a török hódoltság alól felszabaduló magyarságnak. Ekkor fordult elő elsőízben, hogy a Felvidék déli határát ellenség lepte el és ez volt az első alkalom, hogy a délfelé mindenkor nyitott terület két évszázadra zárt életre kényszerült. Nagy történelmi hivatást töltött be a Felvidék földje és népe ezekben az időkben, s ennek a kornak emléke ma is él a nép közös hagyományaiban. A szlovákot és a magyart ez a két évszázad még jobban eggyé kovácsolta, mert A Visszatért Felvidék Adattára. - 289 19