A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

& Megkondultak a harangok. Kis emelvényt építettek a szónokok számára. Elsőnek Mécs László, Királyhelmec papja, a Felvidék poétája lépett az emelvényre. Halotti csend támadt, amikor felemelte a kezét és intett, hogy beszélni akar. — Ha most verset írnék — mondotta — azt a címet adnám néki, hogy: szájkosár nélkül. Húsz évig hordtuk a szájkosarat és hordtuk a láthatatlan fekete bilincseket. Most. . . nincsen szájkosár és nincsen bilincs . .. Magasan szárnyaltak a szavai. Királyhelmec aranyszájú papja üdvözölte a feltámadást, amelyért húsz évig imádkozott. Üdvözölte a magyar honvédeket, akiket húsz éve nem láttak. Aztán önmagukról beszélt. A kisebbségi sorsról, amely nagy próbára teszi az embereket. Beszélt azokról, akik erősek maradtak és beszélt az elesettekről és megtévedtekről. Zúgott az éljen és peregtek a könnyek, amikor a nagy krisztusi megbocsájtást hirdette és karjait az ég felé tárva kiáltotta, hogy: aki magyar akar lenni, legyen magyar! Aztán Mécs László kálvinista paptársa, Virágh Béla hangja csendült fel. Csaba királyfi népének nevezte a magyar honvédeket, akik a súlyos harcban már-már elpusztuló testvérek segítségére jöttek. A kemény férfivállakat is rázta a sírás, amikor vitéz Béldy Alajos dandárparancsnokhoz fordult és kemény vigyázzba merevedve jelentette: — Vitéz Ezredes Ür! Alássan jelentek negyvenötezer bodrogközi magyart! Húsz éve állottunk itt a gránicon és éltük a végbeli vitézek életét. Vitéz Ezredes Ür! Parancsot várunk mostan, hogy munkánkat és lia kell életünket áldozzuk édes hazánkért: Nagymagyarországért ! Áll a királyhelmeci nép és hallgatja a szónokokat. Zúg az éljen és zúgnak a harangok. Lelesz felől ágyúdörgés moraját hozza magával a szél. Vájjon mi történik ottan? A honvédek szinte észrevétlenül biztosítják a falui. Ne vegye észre senki, hogy a mámoros öröm mögött ott settenkedik a veszély. Királyhelmecen akkor már felszabadult minden és a húsz esztendő úgy tünt tova, mint egy rossz lidérces álom. Csak a barázdákat mélyítette el az arcokon, csak a szemeknek adott más kifejezést. Óh, hogy ismerem ezt a kisebbségi arcot. Mostan átszellemülten ragyog, de a szemek még tétovák. Két évtized kínjai után nem tudják, nem merik még hinni, hogy vége minden lelki nyomorúságnak. Görcsösen kapaszkodnak a szavakba, színekbe, katonákba . . . jajj, el ne tűnjön minden, jajj ne jöjjön újabb csalódás . . .! Szegény magyar nép! Negyvenötezer bodrogközi magyar! Milyen szépek, milyen méltóságteljesek most, a nagy boldogság perceiben is. Nem panaszkodnak, csak restellik a szegénységüket. Nem dicsekednek, pedig hányan, de hányan közülük harcoltak a felkelők között. Hányan tettek kockára mindent, borzalmas kinzást, megtiprást, életet, Magyarország megnagyobbodásáért. Egy se hivalkodik vele. Nem mondják el, hogy mennyit' szenvedtek, nem panaszkodnak, nem átkozódnak, nem gyűlölködnek. Állanak meghatottan, új harcra, új munkára készen. Az ő életük egyszerű. Tenyerükből isszák a vizet és minden napon ölelkeznek az anyafölddel. Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj, Esze Tamás és Vak Bottyán harcosainak késő unokái ezek. Mit bizonykodjanak, hogy magyarok? Mit hivalkodjanak, hogy hűségesek? Mit meséljék, hogy hősök? Szegény, esett magyar nép, mikor leszel végre a magad ura? Tart még az ünnepély. Lassan sodródok a tömegben. Látni akarom a falut. Inkább talán mezőváros. A szép magyar házak mellett modern épületek csúfkodnak. Ezeket már a csehek építették és a zsidók. Az üzleteken cseh és héber feliratok. Most átmázolták őket pirosra-fehérre-zöldre. Ezeken a házakon lengenek a legnagyobb zászlók. De a háziurak csak a kapuban szorongnak. Onnan nézik az ünnepet. Sötéten és riadtan. Ez az ünnep új hazát jelent, hatezer esztendő annyi hazája után. Ha észreveszik, hogy valaki figyeli őket, hirtelen éljenezni kezdenek. Nagy urak voltak. Most megdöbbenve nézik a Hangya és a katonaság teherautóit, amelyek hozzák az élelmiszert, hozzák az ujjongó Magyarország ajándékait. Lassan bealkonyult. Az ünnep végetért. Az emberek szétoszlottak és készülődni kezdtek az első nyugodt éjszakára, amelynek álma felett már a magyar honvédek állottak őrt. BEREGSZÁSZ, MUNKÁCS, UNGVÁR. Három város. Évszázados hagyományokról, szent magyar hagyományokról beszélnek bennük a kövek. Várak voltak valaha az északi gyepün. Védték az országot tatár ellen, török ellen. Végvárai voltak a magyar szabadságnak, amely mindenkor szabadsága volt minden népeknek a Kárpátok ölében. Újra és újra bebizonyították, hogy a Kárpátok koszorúját nem lehet összetörni és aki megkísérli, az maga törik össze rajta. Nagy emberek árnyai élnek ma is a három város falai között. Minden kövük emlékezést . . . magyar emlékezést sugároz magából. A Drughetek, Illésházyak fészkei voltak valaha. Aztán fényesebb idők következtek. Thököly, Rákóczi zászlói lobogtak a várakon. Zrínyi Ilona szelemme él ma is Munkács falai között. A várak összeomlottak. A városokba idegenek szivárogtak be. Jöttek a kisoroszok és jött a kazár. De a jelleg magyar maradt minden időkben. Csak a csehek próbálták meg a lehetetlent. Modern kockaházakat emeltek a régi patinájú épületek közé. Vasbeton és műmárvány keveredik a faragott kővel és a fehérre, vagy sárgára meszelt malterrel. De a városok mégsem változtak meg, csak mintha új negyedek épültek volna, amelyeknek semmi közük a régihez. Még ma is világosan és félreérthetetlenül érezni lehet, hogy a kétféle városokban kétféle élet folyt, mereven és szigorúan elválasztva egymástól. Érezni lehet, hogy a modern villák és bérházak, meg a régi udvarházak és palotácskák lakói között az érintkezés csak kényszerű és kényszeredett volt. Egy új, nyugati világ próbált „gyarmatosítani" itten a régi és szent hagyományok világában, ahol a kultúra örök életforma és az élet nélkülözhetetlen kelléke. Mi ehhez képest minden hideg-meleg vizes, gőzfűtéses civilizáció? Mi a történelem ködébe vesző, vérrel és csókkal megpecsételt testvériséghez képest a bolsevizmusba és zsidó internacionalizmusba torkoló demokrácia minden egyenlősége? A különböző házak és különböző emberek elzártan és idegenül éltek egymás mellett, kegyetlen parancsok következményeképen. Amikor ama feledhetetlen novemberi napokon a magyar honvédséggel bevonultunk ezekbe a városokba, már csak az idegen házak állottak. A lakókat messze vitte a vonat, abba az országba, amely akkor — 256 --