A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

lembe. Ezen a két helyen lépte át először Csallóköz vidékén a magyar honvédség a trianoni határt. A Duna itt magas gátak között hömpölyög. Partjain, mindkét oldalon füzesek, kisebb-nagyobb ligetek terpeszkednek, mintha az volna egyetlen gondjuk, hogy a kilátást akadályozzák. Ezt a természetes fedezéket használta fel a hadvezetőség a csapatok összpontosítására azokban a válságos hetekben. Odaát a csehek hasonlóképen cselekedtek. A parti fák sötétlő árnyékában fedezéket ástak, gépfegyver-fészkeket építettek. ök húsz éve készültek arra, amit nekünk az utolsó hetekben, titokban kellett végrehajtanunk. Aliig fegyverben, kitűnő stratégiai helyzetben, a legmodernebb beton erődítmények mögött, egyformán felkészülten álltak már akkor a támadásra és a védekezésre, amikor nekünk még jogunk sem volt a komolyabb hadsereghez! Ezt az évtizedes technikai, szervezettségben előnyt kellett honvédségünk katonás, átütő szellemével pótolnunk. Szeptemberben olyan volt a helyzet, hogy Dávid hitével és paritytyájával megyünk küzdelembe a Góliát ereje és acélpáncéljai ellen. 1938 november ötödike, szombati napra esett. Reggel nyolc óra körül érkeztem a medvei komphoz, ahol az átkelésnek kezdődnie kellett. A környék tele volt katonasággal. A tisztásokon huszárok táboroztak, az utak baloldalán végnélküli sorban tábori ágyúk, géppuskás osztagok vártak türelemmel. Közvetlenül a part mentén, teljes harci felszerelésben bokrétás honvédek türelmetlenkedtek. A túloldalról ebből a nagy készülődésből, vajmi keveset lehetett látni. A győri partokon akkor még csak néhány magasabbrangú tiszt sétált. De a révház mellett, a magyar oldalon már javában folyt a hídverés. A motoros csónakok egymásután vontatták az acél pontonokra szerelt hídrészeket. Boszorkányos látvány volt, amint röpke órák alatt egy új vashidat fűztek össze a széles Duna hátán! Nem akartam hinni szemeimnek, amikor később a nehéz harcikocsik, páncélosautók s az ágyúk átgördültek rajta a tulsóoldalra. De azokban a korareggeli órákban még csak a hídfő építésén dolgoztak. Odaát a medvei gátakon sokkal mozgalmasabb volt az élet. Magyar zászlók alatt, százával hömpölygött a feketébe öltözött nép. Félkilencre járt az idő, amikor a mi részünkről, fehér zászlós hadi követ ült egy motoros csónakba. Soha ilyen kedves motorbúgást I Mintha egy nagy történelmi drámának a kezdetét jelezte volna. Az égen szétnyíltak a felhő-függönyök, s a föld térségein megjelentek a nagy színjáték szereplői. Medve felől harangzúgást hozott a szél, amelybe előbb halkan, később mind erősebben beleszövődtek a távoli ének foszlányai. Majd hirtelen, tisztán kivehetően betölti a dal a Duna térségeit: ...Megbűnhődte már e nép! A hidászok abbahagyták a kopácsolást. Mellettem egy százados tisztelgő állásba merevedett, valamivel távolabb egy csendőr-őrmester szintén. Köztük egy dereshajú pap keresztet vetett és térdre rogyott. Ami azután történt, összefoly a szemem előtt. Látni nem igen láttam, csak hallottam, hogy körülöttem zúg az ének. A legszentebb imádság . .. Csoda történt. A Mindenható kegyelme a medvei komp környékét harctér helyett templommá változtatta. * Ezen a napon egyetlen egyszer néztem az órámra. Tízóra negyvenötpercet mutatott. Ez volt a történelmi pillanat. Ekkor indult el a győri partokról vitéz Temessy Milán dandárparancsnok, Breyer István győri megyéspüspök, Polniczky Lipót főispán, Telbisz Miklós alispán és Koller Jenő, Győr város helyettes polgármestere, hogy Csallóköz magyarjait az Óhaza nevében köszöntsék. A hivatalos urakat Bohuss Rezső plébános kitárt karokkal fogadta és remegő szavakkal mondta el azokat az üdvözlő szavakat, amelyeket a következő napokon oly sokszor és annyiféleképen, de mindig a szívek mélyéből fakadva hallottunk. — Felszabadító testvéreink, magyar honvédek! — Szeretném tiszta örömünket, földöntúli boldogságunkat mint egy kosár fehér rózsát odaborítani lábaitok elé, hadd járjatok térdig virágban, ti magyar katonák ... Medve községe a Duna párjától alig negyedórára fekszik. A mi katonáink már a parton voltak, amikor a medveiek hozzá láthattak a díszkapu felállításához. Ilyen, percek alatt rögtönzött fogadtatást csak később, Érsekújváron láttam, amelyről még bőven lesz szó. Nem lehetett elfelejteni, s mindig visszatér emlékezetembe, ahogy a községen átmenetelő honvédeket fogad ták a medvei magyarok. Mintha régi ismerősök, atyafiak lettek volna. A férfiak velük bandukoltak s barátságosan paroláztak velük. Éppen n^.lettem tartotta oda kérges tenyerét az egyik öreg paraszt a fiatal honvédtizedesnek: — Adj Isten, mondta olyan hangon, mint amikor két falubeli a határban találkozik. A tizedes belétenyerelt: — Jónapot! Nem volt itt semmi cifra szó, se könny, de ami ennek a két embernek a szívében tombolt, azt nehezen lehetne elmondani. Csak a szemük villogott. Kemény, felejthetetlen és magyar szembenézés volt. Közben a híd már elkészült s a nehéz harminc-negyven métermázsás harckocsik úgy mentek át az órák alatt épített vashídon, hogy mindenki megcsodálta. Fáradtan és boldogan tértünk haza aznap este. Győrben arról beszéltünk, hogy ennél szebb és megindítóbb fogadtatásban már nem lehet részünk, mint amilyet a medvei partokon átéltünk. Nagyon tévedtünk. Az élet az örömben is annyi változatot tud elővarázsolni, mint a bánatban. Másnap Komárom hídja mellett gyülekeztünk, hogy Jókai városát lássuk abban az órában, amikor felszabadul a húszéves cseh rabság alól. Itt is a Dunánál álltunk, de mennyivel más percek voltak ezek, mint a tegnapiak. Komáromot valami komor és ijesztő csend ülte meg. A dunai partok néptelenek voltak. A város házain egyetlen magyar zászlót se lehetett látni. Csak közvetlenül a híd mellett egy gyárkémény elérhetetlen tetején repdesett egy kis magyar zászló a szélben. Valamelyik magyar fiú még a csehek ottléte alatt fölmászott a gyárkémény tetejére és kitűzte a magyar lobogót. Ez volt az egyetlen jel, amely Komárom reménységét és örömét jelezte az óhaza partjain felállt ezernyi ünneplő közönségnek és az imponáló fegyelmezettséggel a bevonulásra váró honvédségnek. A híd közepén még ott volt az annyira gyűlölt spanyol lovas, az egyik oldalán egy-két cseh katona, a másik oldalán feltűzött szuronyú honvédek állottak. Egyszerre, mintha valami villamosáramütést kapott volna mindenki, ott a komáromi ég alatt, a tömeg megmozdult. Most kezdődött Komárom felszabadulásának órája. Néhány perc, s a biztosító csapatok elindultak. Éles kürtszó harsant s valahol a zenekar a Klapka-indulóba kezdett. Az eső csepergett, de mintha olaj lett volna a lelkesedés tüzére, egekig tört az öröm fénye. Már mindenki énekelt. És ez az ének azután nem szűnt meg, egész napon át harsogták Ô- és Ujkomárom öreg falai. — 251 --