A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

rágot. Nem ismernek bennünket odaát, — panaszkodtak keserűen a kisebbségi irók. S mikor a nagy szellemi viták és az ifjúsági mozgalmak szenvedélyes harcokká később már politikai ellentétekké fajultak, nevesebb írók művei előtt végkép lezárullak a hazai sorompók. Nem idetartozik, hogy most megvizsgáljuk ennek a tiltó sorompónak az igazi okait. Eleinte még Mécs László is „átkozott költőként" szerepelt európai magyar és szociális hangú versei miatt a hazai konzervatív irodalmi társaságok szemében. Nem volt szerencsés az a mód se, ahogy néhány szlovenszkói magyar író műveit bemutatták a központ vakító reflektorfényében. Hosta nélkül kerültek át a könyvek az igényesebb olvasóközönség és a kritikusok elé. Nem csoda, ha a „Nyugat" egyik kritikusa, Illés Endre még Kazinczy-könyv olvastára keserűen kérdi: „miért oly híg must még mindig ez az egész — különben derék és jószándékú, de majd minden megnyilatkozásban dilettáns, vértelen s igen sokszor üresen hangos — szlovenszkói irodalom? Forr, forr, forr. S csak nem tud kiforrni. Nem veszti el zavarosságát, nem nemesedik át. Amit tegnap oldolt cukorként ízleltünk, ma is csak szirup, vagy fojtogatóan zavaros must. Ízt, színt, szesztartalmat, fajsúlyt sehogyan sem tud kapni." (Illés Endre: Szlovenszkói magyar könyvek. Nyugat. 1933. 7.) Mikor az Erdélyi Szépmíves Céh sikerén felbuzdulva a Franklin is megindított egy szlovenszkói sorozatot, úgyszólván teljes sikertelenség fogadta azt. A Szlovenszkói Magyar Elbeszélők anthológiája egyszerre huszonhárom novellistát mutatott be: mennyiségre nagy, minőségben csekély. Jóval ezelőtt, a Sziklay-féle lírai anthológia teljes képet adott ugyan a szlovenszkói tízéves termelésről, de Magyarországra már alig jutott el a könyv. A második decennium végén a Wallentinyi-anthológia teljesen elakadt, még a szlovenszkói olvasóhoz se került el. ľ é ja Géza megpróbálta együtt vinni a szlovenszkói költőket a magyar líra egyetemes sodrában (magyarországiak és erdélyiek is), de a tizenöt szlovenszkói költő úgyszólván nyomtalanul elliint a sebes sodrásban, a könyvvel együtt (Féja Géza: Fiatal magyar líra. Kazinczy-kiadás, Tornaija. 1938.), amelyről Szlovenszkón se tudnak nagyon sokat. A hozzánemértő adminisztráció, az irodalmi élet megszervezetlensége és mindenekfölött a kritika hiánya okozta az értékesebb szlovenszkói magyar könyvek gyönge és ferde visszhangját a központban. Előbb otthon kellel t volna rostálni, kiválasztani és a gyermeksebeket eltüntetni a szlovenszkói magyar irodalom arcáról, mielőtt az megmutatkozol! volna ország-világ előtt. Csak az mehessen innen más mérlegekre is, ami itthon már megméretett és nem találtató! t könnyűnek! — követelték maguk az írók is (Darkó István, stb.) hasztalan. Késelt a kritikus, nagyon hiányzott. Akik hajlamuknál és műveltségüknél alkalmasak lehettek volna, azokat más irányba sodorta a kisebbségi élet kúsza, szertelen áradata. Sziklay Ferencet elvitte az országos kultúrpolitika, Komlós Aladár még idejében átment Budapestre, Fabry Zoltánt a pártpolitika és a marxismusba ojtott germanophil irodalomszemlélet hódította meg a komoly szlovenszkói magyar kritikai irodalom nagy kárára, Szalatnai Rezső türelmetlenül inkább az összefoglaló irodalomlörténelírő szerepét gyakorolta, Krammer Jenő, akinek kiegyensúlyozott francia-német szellemtörténeti kultúrája talán legalkalmasabb lehetett volna a pártatlan kritika művelésére, a pedagógiának esküdött örök hűséget, Peéry Rezsőt sikerrel elcsábította a divatos esszé, Szvatkó Pált pedig a publicisztika. Más nem volt, nem akadt. Még Vájlok Sándor kísérletezett az Üj Elet-hen, de öt is, mint annyi fiatal embert, a kultúrpolitika sürgős feladatai vonzották. Magyarországon kezdettől fogva jóindulatú figyelői voltak a szlovenszkói magyar irodalomnak: dr. Riszt ray Gyula (Magyar Szemle, Láthatár), Féja Géza (Válasz, Magyar írás), Goqolák Lajos (Napkelet, Magyar Szemle), Illés Endre, Komlós Aladár (Nyugat), Marék Antal (Napkelet, stb.), Moravek Endre és Semetkay József (Magyar Szemle). Közülük többen jól látták meg a szlovenszkói író nehéz feladatát és kiildetéses szerepét. Féja Géza szüntelen a Szenczi Molnárok, a Bónis Ferenc-féle köznemesek hagyományaira és a középkeleteurópai hivatás teljesítésére intette a szlovenszkói magyar írókat. Hasonlóan az erdélyi Tamási Áron is ebben látja az északi magyarok szerepét: nemes értelemben vett európai irodalmat magyarul írni. Régi hagyományai és földrajzi fekvése egyaránt legalkalmasabbá teszi arra, hogy a magyarság zöme és Nyugateurópa között az európai szellem kapcsolatát szolgálja. Gogolák Lajos úgy hitte, hogy Szlovenszkó, a magyarországi művelődésnek, polgáriasodásnak és a népek békés együttélésének klasszikus földje, a rosszindulatú ellentétek elmúlása után elküldheti az olt élő magyarok irodalmában Magyarországra is a maga üzenetét: „De, gondolom, ez a béke és a jóakarat s legfőkép Európa hangja lesz, ahogy a szlovenszkói láj volt soká Magyarország legeurópaiabb földje". (Gogolák Lajos: Szlovenszkói magyar irodalom problémái. Napkelet, 1935. 12.) A tárgyilagos, komoly kritikára és az irodalomtörténeti rókra vár a feladat, hogy ezt az üzenetet, a Vox Humana-t kielemezzék a holt anyagnak látszó húszéves irodalmi termelésből. Az eis« itthoni év. Mihez kezd most a kisebbségi író, hazaérkezve a húszéves babiloni fogságból? Beilleszkedés az új helyzetbe, a fejlettebb irodalmi életbe nem okoz-e majd kisebb-nagyobb konfliktusokat, ami az alkotás belső műhelyét illeli. A métier műgondjai itthon mindenesetre nagyobb óvatosságra kell, hogy kényszerítsék. A kisebbségi prózaírót idehaza kikristályosodott epikus formák fogadják, a költőt pedig a már-már klasszikus tökély, mindenesetre újabb gazdag hulláma a magyar líra negyedik évlizede lartó renaissance-ának. A húsz éven át idegen klíma alalt ^egeIáit szép-litteratura virágoskertje földrajzi távolságban mindössze 60—100 kilométerre feküdt, de ami a formákat, a technikát illeti, jóval messzibbre legalább harminc-negyven évre maradt el a magyar irodalom központi eredményeitől. Még leginkább az esszé művelői találták meg bámulatos könnyedséggel a helyüket a megnagyobbodott ország irodalmi életében. A kisebbségi élet második évtizedében a vers és az epika kifáradása után egyre inkább az esszé kezd uralkodni a józan, realizmus felé tisztuló szellemi életben. A mozgalmakon világnézeti harcokon sikerrel átjutott fiatal nemzedéknek is jobban megfelelt ez a műfaj. Valamint Magyarországról is az esszében kapta az Ady—Móricz—Szabó-triász után a második legnagyobb „hazai élményét", az önismeret sorsfordító kérdéseit. A nagy esszéíró nemzedék (Fiilep Lajos, Gyergyai Albert, Halász Gábor, Németh László, Cs. Szabó László, Szerb Antal, stb.) és a falukutató írók csoportja (Féja Géza, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Darvas József, Veres Péter, stb.) mély visszhangra talált a kisebbségi magyarság fiatalabb nemzedékeiben. Ügy hatott rájuk, mint egy erősítő üzenet, új biztos iránytű, amely megóvta őket a „szlovenszkói periferiális-dilettáns magyar tudattól" és helyette egyetemes, nagy magyar utak felé kalauzolta a kialvó — 185 —