A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

megtorpant, megbénult és megcsömörlötten mindentől visszavonul!. Jó pár éven ál nem hallatolt magáról. Igyekezett inkább elhelyezkedni a mindennapi kenyér frontján. Az idő azután úgy rendezte a dolgokat, hogy lassan a hajdani sarlós nemzedék mélyebb önismereti vizsgálódása nyomán találkozni tudóit a vele szemben látszólag ellenfélként indult prohászkás mozgalommal és más csoportok kiválóbb tagjaival. Nem volt nehéz a megegyezési alapot megkeresni: a nép szociális és kulturális fölemelése nemzetté; pozitív kisebbségi munka az egységes, oszthatatlan magyar szellem jegyében. Az új középosztály kialakítása, a nép kiművelése a főcél, ami lassan minden szlovenszkói magyar írót és kultúrpolitikust közös táborba hoz. Schubert Tódor jó szeme azonnal észreveszi a kedvező pillanatot és máris meghívja őket sorra egymásután a lévai járási közművelődési testületbe, tartsanak olt előadásokat a jelenlegi kisebbségi helyzetről, annak bajairól és az orvoslás módjáról. Schubert Tódor közös előadóaszlalt adott a különböző világnézeti irányokból érkező fiatal íróknak és kultúrmunkásoknak, Szvatkó Fái pedig lapot szerkeszteti számukra: az 1937 elején induló „Új Szellem"-el. Hasonló kísérlet volt tulajdonképen már az „Üj Munka" is (1931), de különbség van a két lap légköre között. Akkoriban még sok kérdés tisztázatlan volt, az írók közelébb érezték magukat a nagyvilághoz, a manifesztációhoz, a reáliákkal hadilábon állottak. Az eltelt idő alatt a nemzedékek megtanultak látni közelebbre is, hazaérkeztek és lennivalóinkat megtalálták a kisebbségi iskola frontján és a népművelés (SzMKE, közkönyvtár, stb.) területén. így lett a legösszefogóbb szellemi keret az „Új Szellem", amely összeegyeztetni igyekezett minden mozgalom eddigi eredményeit és szabad fórumon vitatott meg különböző felfogásokat. Régi, az 1924—29. évek irodalmi és mozgalmi harcaira emlékeztető izgalmakat vállolt ki az új lap: belül termékenyítő pezsgés, kívül az oldalak „bal" és „jobb" fogalmának zajos feloldása. A szlovákiai élgárda írásai együtt jelentek meg az „Üj Szellem"-ben a magyarországi esszéíró nemzedék legjobbjaival, s il t készültek fel harmonikus együttmunkálkodással a kisebbségi magyar írók a közelgő országépítésre. Itt volt alkalmuk elsőízben magukat a budapesti mércével ellenőriztetni, ami húsz éven át annyira hiányzol! a vajúdó irodalmi életből. 1938 november 1-én jelent meg az „Üj Szellem" utolsó száma Prágában, s akkor jóllehel bejelentette a budapesti folytatást, ez mindmáig nem következeti be. Talán jobb időkre vár, a kedvező légkörre, nehogy úgy járjon, mint elődje, az „Üj Munka". így a kisebbségi küzdelmekből egyetlen fóruma maradt meg a volt csehszlovákiai magyar íróknak és kultúrmunkásoknak: az „Új Klet", ö az utolsó mohikán. Nem irodalomtörténetet írtunk. Amint már tanulmányunk címe is jelzi, a küzdelmet kívántuk bemutatni az olvasónak, azt a küzdelmet, amelyet a csehszlovák uralom alá került néprész értelmisége folytatott a magyar irodalomért. Tehát nemcsak a „kisebbségi irodalomért", hanem az egyetemes magyar irodalomért. A kiharcolt irodalom nem bővelkedik remekmüvekben. De holt tömegnek se lehet egészen nevezni, ahogy azt a budapesti mord bírák tették. A könyvekben, folyóiratokban sok a selejt, mögöttük azonban harcok, fölemelő, hősi küzdelmek lobogtak irodalmi célokon túl magáért a nemzet puszta fennmaradásáért. Kzzel nem kívánunk enyhébb elbánást, megbocsátó kegyelmet gyakorolni a selejttel szemben. A kellő időtávolság és a komoly elmélyülés az anyagban: alkalmas lesz szétválasztani egymástól :iz ocsút és a búzamagot, örökös indulások lázában lobogott ez az irodalom, minden hadállást külön meg kellett harcolni, hogy azután esetleg másnap reggelre minden összeomoljon. Kőműves Kelemenként dolgoztak a kisebbségi sors írói, sokan tehetségüket, egész életüket építették bele a Nagy Falba, a sáncokba, amelyekről úgy gondolták, egyszer majd nyugalmas időt biztosít számukra, hogy megírják az értékes müvet is. ,.A felvidéki magyar írónak — mondotta egyszer Féja Géza — az adott polcol és létjogosullságol a magyar irodalom egészében, hogy a szellemi visszahőkölések éveiben bátor és haladó író volt. Sose feledkezzünk meg erről!" Rendkívül bonyolult képlet a magyar irodalom húszéves kisebbségi időszaka és elért eredménye. Leghívebben a líra mutatja meg az állandó keresés irányát, a kisebbségi néprész lelkületét, későbben pedig az esszé és a publicisztika. Harcos műfajok. 1919-ig a Pozsony—Técső közli hosszú sáv, mint az ország többi része, vidék volt, csöndes, szoihorú falvak és kvaterkáló megyei székhelyek, dolgos bányavároskák színhelye. Az összeomlás után az írók és kultúrmunkások mozdították ki ebből a tespedő nyugalmi helyzetéből, llúsz éven ál annyi nemes szándék, tiszta európai magyar terv tört a megvalósulás felé! Ha egyebet mást nem tudna felmutatni az egyetemes magyarság előtt, mint azt a felismerést, hogy végre az alanti népet is bele kell kalkulálni az irodalmi élet tényezői közé, tehát szélesebb olvasóközönséget szervezni a falvak lakóiból, — már ez a felismerés is nagy tanulságot, óriási eredményt és további életünkre is mementót jelent. Nehogy visszaálmosodjék most újra ez a sok-sok keserves munkával, Kőműves Kelemenek áldozatával megdolgozott országrész a régi semmittevésbe! Az egykori kisebbségi magyar íróknak most már végvári feladatokat is kell vállalniok. Az anyaországi visszhang. Hogyan fogadták húsz éven át a központ szellemi fórumain a kisebbségi sorsba plántált magyar irodalmat. Említettük már: amíg a „csehszlovákiai magyar irodalom" abból éli, hogy a sorompókon nem sugározhatott át a központi irodalom (ez különösen az első években volt így), addig feltűnően a dilettantizmus volt az uralkodó planéta, de egyben az úttörő, talajjavító is a nehéz terepen. Később enyhült a zárlat, s nemcsak kapott, de lassan már adhatott is a kisebbségi író. Igaz, hogy Mécs Lászlót és Győry Dezsőt kivéve, inkább a dilettánsok silány portékája került át Budapestre, amit a kezdet éveiben még védekezési eszköznek tekinthetett a kisebbségi magyar (áhítattal fogadta, mint a vadonba kitett ember a saját hangját, ha dadogva is!), de később már fejlődését, szellemi megizmosodását látta benne veszélyeztetve. Bizony, eldudvásodott a magyar széplitteralura virágoskertje az idegen égalj alatt. Am, lia akadt is volna a türelmi időszakban szigorú kritikus, a kert még nem bírta volna ki a könyörtelen gyomlálást, mikor pedig megerősödött, kritikusok, gyomlálok nem voltak. így nőtt szabadon, vegetált kertész nélkül. „A mi életünk nem válogathatta, nem különíthette el az értékest a talmitól, az időtállót az ideiglenestől, az igazat a hamistól. A sarlatánra, a hitvallóra, mindenkire szükség volt a küzdelemben, de naiv ember erkölcsileg nagyobbal bukhatott a harcban, mint a szívós ügyeskedő." (Peéry Rezső: Ember és sors a nemzeten kívül. Az Ország Útja, 1939. 8.) A központi rideg bírák viszont nem voltak hajlandók figyelembe venni a kisebbségi élet irodalomtipró körülményeit. A müvet nézték, pőrén, minden irodalmon kívüli sallangjától, így aztán sok jót és súlyos szépségeket nem igen találhattak. Az alkotás mögött nyersen zúgó erők feszültségét ők, a távolból nem érthették meg. Kezdetben még úgy beszéltek egy-egy szlovenszkói magyar könyvről, mint a nyomorba jutott lestvér szegényes lakásáról, sajnálták a felvidéki írót, később már bizonyos lebecsülő, a könyörület és a furkósbot határát súroló fémjelzéssel fogadták a szlovenszkói magyar irodalom legjobb alkotásait is. Általánosítottak, a dudva már oly magasra nőtt, hogy a határontúlról nem látták meg közte a viharokkal dacoló nemes vi— 184 —