A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

Az egész verset ideiktattuk, mint első művészi kifejezését a Változásnak. A szerencsés felvidéki hazatértek, akik jó szemmel és füllel figyelték a fogadtatást, mindjárt fölismerhetik egy akkor (1938 november 24) irt és azóta már érdekes szellemtörténeti dokumentummá nőtt versben (Mécs László: A bányafüttyös éneke) a mintegy húsz éve született szomorú hangú költemény érzelmi továbbrezgését. Természetesen mást mond az egyik, mást a másik vers. Másképen énekelt a „bedőlt tárnák" bányásza és vigasztalóbban, önérzetesen a napfényre került „bányafüttyös". De nem véletlen, hogy a bánya-képpel kezdődik és végződik is a „csehszlovákiai magyar irodalom". Idézzük mindjárt itt a „záróvers" első szakaszát, amely jellemzően vetít fényt vissza Mécs László egész húszéves lírájára: Boldogság-bánya volt Nagy-Magyarország, s hogy beomlott a felvidéki tárna, sötétben éltek magyar szívek, orcák, a mélyben testvérekként tömörültek s a bányafüttyösök napfényt fütyültek. (A bányafüttyös éneke.) • A húsz év előtti Változás kezdeti lírájának kedvelt alaphangja a „beomlott tárna", az „elsüllyedt világ", a „leégett porta", az „elmerült Város" bánatos érzete, mivelhogy a „bányafüttyösök" húsz év alatt nem szólíthatták nevükön a régi fogalmakat. Aki itt a hegedős szerepére vállalkozik, vállalnia kell majd a harcot is: „Lankadt inakkal, bénán mégis egyre űzzük. S kidőlünk lassan, mind, egymásután. Dalolva rokkan itt a janicsár." (ölvedi László: Janicsárok kellenek.) A négyfelé szaggatott ország trianoni gyásza az irredenta legmegfelelőbb formájában, az allegóriában sír fel Darvas János háború utáni lírájában (Elsüllyedt világ). Egyik verse megkapóan magyarázza Trianont. A vers címe: ,,Magyar világtájak". Fönn, Éjszakon: Éjszaka van. Lenn, Délszakon: Tél szaka van. Napnyugaton: Alkony vagyon. S Kelet felett: Nincs kikelet. (Magyar világtájak ) Sorra szólalnak meg a versírók. Az öregebbjei a régi világot folytatják, emlékezéssel, könnyes szomorúsággal (Kersék János, Jankovics Marcell, Sziklay Ferenc, Szeredai-Gruber Károly, Telek A. Sándor, Sár osi Arpád. (Lírájukon alig venni észre a Változást: „S mi elment, az a szép, a jó..." (Jankovics Marcell: Havazás.) Mindnyájan már csak „tegnapjuk borát" isszák, közülük Sziklay Ferenc áll legközelebb a megváltozott élethez. „Ha jnali harangszó." A bedőlt tárna bányászainak csüggeteg énekére a pozsonytécsői perem keleti részéből a krisztusi szeretet szólamával visszhangoz Mécs László, ö, a pap a szétszóródás kétségbeeső emberei közül leghamarább találja meg a Magasságok vigasztaló fényét. Első fellépésekor mindjárt óriási hatása van, különösen a fiatalságra. Legjobb időben szólalt meg, a halott-siratás idején. A „szétszóródás" élményét ő is érzi, de a „hajnali harangszó"val már új élet kongat: Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass! Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre! Minden vándort útra küldj és minden csírát szólogass! Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége, minden magból minden élet, minden szívből minden jóság jöjj elő! Uramisten add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom: kongásában minden testvér élte titkát lelje meg: társat sejtsen szíve mellett, aki koldusán barangol, testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet... Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat, gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat és a vének: ránk köszönti régi, ifjú hajnalunkat, ifjak, lányok: a szívünkből szórja szét a hangokat. Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít, gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba: Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig! Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom. (Hajnali harangszó, 1922.) Szokatlan hang volt ez az összeomlás utáni harmadik esztendőben. Mécs László szerencsés kézzel, megejtő művészi formával kapja vissza a kisebbségi magyart a szakadék széléről. A gyűlölködések kísértő óráiban az Emberre, a Szépségre és a Jóságra apellál. Humanizmusa nem menekülés és nem is öngyilkosság: . . . álmodozom a Minden Ember tornyáról, véres maltert hordok rá, de dinamitot tudnék alá tenni, hogy anyagom legyen, hogy tetőt építsek a viharban didergő Magyarság fölé, mert az emberiség csak álom, a magyarság most — vérző valóság. (Vitatkozás a hírharanggal.) Fölcsendül a megmaradás intelme, ami oly hü kifejezője a kisebbségi lélek kezdeti életének: Maradni minden változásban: kitartani a bujdosásban, ha pestises férj undorít, ha gyalázatban a haza, ha testvériség laza: kivárni míg tavaszodik!! (Mécs László: Ember leszek az emberekkel!) Hasonló hangon hirdeti ölvedi László is a kisebbségi magyar hitvallást, a végsőkig való helytállást: Gúnyolhat ármány, sírhat balga jós. Én maradok Süllyedő gályán utolsó hajós. Darvas János, a kisebbségi élet prágai posztjáról üzen haza övéinek a faluba, megsejtve a jövendő évek számára a nép, a parasztság megváltó szerepét: Vetésünket, testvér, Tűz falta, jég verte, Bánat sétatere reményeink kertje. De Te, tarts ki, testvér. Míg csak ízed bírja. A magyar humusznak Te vagy sava-zsírja. Tarts ki a rög mellett, Egy zokszód se ejtsed. Tűzz a szíved mellé egy szép nefelejcset. (Üzenet falura.) — 179 — 12*