A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

liek szükséges irodalmi fejlődését éppen a rájukerőszakolt „do kumentáló" szerep akasztotta meg jóidőre. Évek multak el, s a végzetes baloldali kanyarból visszatért kisebbségi fiatalság józan, higgadt és reális szemléletével fogott hozzá a kisebbségi élet hétköznapi „aprómunkáihoz", ahol már békés egyetértésben találkozott a korábbi ellenfelekkel is (Prohászka-Körök), valamint az egész kisebbségi magyar társadalom értékes csoportjaival. Visszatért első nagy élményéhez: a faluhoz és emlékezni kezdett újra a „magyar mesterekre". Közben megjárta az elhagyatott csallóközi, zoboraljai, gömöri, tiszaháti és a szegényországi falvakat, ahol mérhetetlen nyomort és nemzetiségi veszélyt tapasztalt. Kétszeresen is élménnyé mélyült benne az új irodalom. Mérhetetlenül sokat jelentett a nagy Ady-nemzedék korbácsoló nemzetszeretete és a Bartók—Kodály népzene a felvidéki magyarság megtartásában. Mikor az új cseh állam iskoláiban lassan elmosódott a régi magyar Állam fogalma, elfakult a régi liberális nemzetfogalom is, helyébe sokkal elevenebben, mélyebben a magyar fajta, a nép fogalma nőtt meg: az önismeretre sürgető új magyar irodalom bűvös érintésére. Ady pesszimizmusa a kisebbségi fiatalságnál erőforrássá, költészete a nemzeti önismeret Széchenyi-szellemű bibliájává vált és Kodály Zollánék fölfedezték számukra, hogy a magyarság nem alja-nép, csak fáradt és középosztályában megrokkant, ám ott van az ősi népkultúra, annak forrásaiból újult erővel tör fel a megújhodó nemzet energiája. Mikor a másik nagy szellemi hullámzás megérkezik az anyaországból, a kisebbségi magyarság csodálatos egységben fogadja az Illyés Gyula—Féja Géza-nemzedék veszélytkiáltó műveit és világító fényüknél még inkább megvilágosodnak a szlovenszkói „viharsarkok" és megtalálják a „tardi helyzetet" a kisebbségi tájakon is: az ijesztően fogyó magyar iskolákban és a nemzetiségi jogok sűrű megcsorbításában. Az „emigránsok" utolsó kísérlete, hogy a magyarországi népi írók falukutató műveiből fegyvert kovácsoljanak a „csehszlovák demokrácia" védelmére és az anyaország ellen, csődöt mondott. A kisebbségi fiatalság az új magyar irodalmi törekvések mélyén megérezte a megújhodás és a feltámadás magyarabb és szociális útjai felé igyekvő Magyarországot. Nem érheti súlyos vád a felvidéki fiatalságot. Ma már láthatjuk, hogy éppen az új magyar irodalom rendkívül messzire sugárzó ereje, amely az utódállamok közül talán leginkább Csehszlovákiában éreztette jótékony hatását, óvta meg a csehszlovák szellemű iskolákban felnőtt kisebbségi fiatalságot a szeparatizmus és a „szlovenszkói irodalmi regionalizmus" folyton leselkedő veszélyeitől. Hogyan készítette elő erre a magatartására a kisebbséget a szlovenszkói magyar irodalom, azt a következőkben tárgyaljuk. Az irodalom a nemzet lelkének hü tükre, gyakran iránytűje és világító lámpása is. A magyar irodalom története szakadatlan sorozata a nemzet belső küzdelmeinek, tragikus bukásainak, olykor némaságának és feltámadásainak. Irodalom és nemzet élete talán sehol nem volt oly szoros kapcsolatban századok folyamán, mint a magyarnál. Az irodalom fejezte ki leghívebben a nemzet sorsát, az irányította új utakra, s az irodalom alakította ki a korszerű magatartást, az új szociális hitet és nemzeti pszihét. Ezt a feladatát, ha szegényesen és dadogva is, híven teljesítette a magyar irodalom a más körülmények közé került csehszlovákiai magyarság életében is. Kétségbeesés, fölemelkedés, harc az új életformáért, szüntelen kísérletek az idegen uralomba szakadt nemzet lelkének kialakítására, sorozatos bukások, letargikus közöny, szenvedélyes népmentés, gyanakvás az újjal szemben, megvetése az ósdi felfogásnak, lobogás és hamu: mindez megtalálható a „szlovákiai magyar irodalom"-ban is. Ha egy napon elnyelné az idő mélysége a húsz év alatt megjelent rop iratokat, disputákat, ankétokat, szenvedélyes vezércikkeket és mérges kultúrpolitikai elmefutatásokat és nem maradna meg semmi más utánunk, csupán a versek, elbeszélések, regények és az igényesebb esszék tömege, — akkor, de csakis akkor lehet majd tárgyilagosabban, harag és elnézés, szenvedély és közöny nélkül kielemezni ebből az irodalomból az idegen formák közé kényszerült magyar néprész igazi sorstörténetét. A babiloni fogságból még csak nemrég szabadultunk fel, sokunkban még frissek a sebek, néhol még hallgatni kényszerülünk egyik-másik író ellentétes közéleti, politikai magatartása miatt. A bírák majd ítélkezhetnek a lélekbúvárok, pedagógusok megbocsáthatnak, de az irodalomtörténet csinálói, a krónikások feladata más: tanúkul hívni tisztán magát az alkotást, a műveket, amelyekben az elesett, árvaságra került nemzet vágyai szólaltak meg dadogva. Az írók portréját bízzuk az időre, amely minden bizonnyal kegyes lesz hozzájuk: lerakja az iszapot és felejti a sallangokat. A bányász éneke. Minden népnél az öneszmélés folyamata a lírában kezdődött. A költő ad leghamarább kifejezést a megváltozott helyzetnek. Néha, kezdetben nem tesz egyebet, csak szól, dadog, vaj jon van-e még hangja, övé-e még az anyanyelve, nem rabolták-e el azt is, utolsó legdrágább kincsét, ami nélkül már nem is érdemes élni? Az összeomlás után, Pozsonytól—Técsőig a hosszú peremen egyideig némaság volt. Amint már tanulmányunk elején láttuk, csak a nagyobb városok csöndes kaszinóiban, kultúr egyleteiben neszezett halkan az élet. öregurak, konok versírók és ifjú rajongók egyszerre a közönségből „avanzsáltak" írókká, írásuk belső tartalma nem árulja el, nem is sejteti, hogy közben megváltozott a világ és új határokat húztak. Az első hang, ami már tudomással van a Változásról, egy fiatal érsekújvári költőé: ölvedi Lászlóé. A hang mélyről jön, a beomlott bányából, s a bányász éneke kétségbeesett, reménytelen : Bányász vagyok, fojt a bányalég, Mellemre sűrű ködök ülnek, Mécsesem rőt lidérclánggal ég. Síri csendben mélylik a tárna. Messze, messze, zokog a visszhang, Mintha mindig temetés járna. Rombolt a rém, bedőlt a bánya, Kikelünk még alatta, holtan Pusztulhatunk, a fene bánja. Kopogok a koporsódeszkán: Kemény talán száz süket fülnek. A feleletet várom eztán. Jó szerencsét! Nagy biztatásom Nem hallja más itt senki, senki. Jaj, pedig nincsen semmi másom. Nem bírom már sokáig én sem, Megöl a bánya gyilkos lehe S túl leszek minden szenvedésen . . . De lelkem ég a Davy-mécsben: A bánya mély, halálos, setét, Mi lesz, ha e robbanó légben Kinyitom a lámpám födelét. C A bányász éneke.) — 178 —