A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

meg. Az igazgatók nem a Színpártoló, hanem a szociál­demokrata párt szerint igazgattak. Hasonlóan súlyos sérelemként szerepelt a szub­venciók kérdése. A magyar szubvenciók sorsa és nagy­sága felöl szlovákok döntöttek, akik minduntalan meg­rövidítették a magyar színészetet. A színészet három helyről kapott anyagi támogatást Csehszlovákiában: az államtól, a tartománytól és a városoktól. Az állam a rádió jövedelmének tíz és az idegen filmek bevételének öt százalékát fordította a színházi segélyekre. A része­sedés alapján a magyarságnak egy millió koronát (200 ezer pengőt) kellett volna kapnia. Az állami költség­vetésben ezzel szemben csak 10—10 ezer koronát vet­tek fel a két magyar kerület támogatására. A tartomá­nyi költségvetésben átlagban két millió korona szere­pelt a színi szubvenciók tételén. A magyar színészet ebből csak 40 ezer koronát kapott. A városi segélyek­kel együtt egy-egy kerület kb. 90 ezer korona se­gélyt kapott évenként. Az egész segélyösszeg nem érte el a 200 ezer koronát, bár az igazságos részesedés alap­ján másfél millió koronát kellett volna kitennie. Az Egyesült Magyar Párt, annak ellenére, hogy a színházpolitikával nem értett egyet, mindég és minden fórumon követelte a magyar színészetet megillető bá­násmódot. Hokkv Károly határozottan kifejtette a Párt álláspontját a prágai parlamentben: „Mi azt kívánjuk, hogy csak két magyar színikerület legyen. Az egyik Nyugatszlovákia, a másik Keletszlovákia és Kárpát­alja részére. Ez a két társulat jól szubvencionált, egészséges intézmény legyen. Azonkívül meg kell álla­pítani a színházak játszási idejét, de azt azután becsü­letesen be is kell tartani. Lehetetlen állapot az, hogy ha magyar színház játszik Pozsonyban, Kassán s mi­kor jól megy nekik, akkor megjelenik a szlovák szín­ház s elűzi őket onnan." Sok bajt okozott a színi idő megállapítása is, kü­lönösen Kassán és Pozsonyban. Kassán csak a magyar színészet tudott megélni, a szlovák nem bírt gyökeret verni. A szlovák hatóságok úgy próbáltak ezen változ­tatni, hogy apró szakaszokra tördelték a magyar játék­időt s a magyar társulatnak folytonosan ki-be kel­lett költözködni. Ez a megrövidítés anyagilag életkép­telenné tette a társulatot. Pozsonyban minden héten a keddi nap a magyar színjátszást illette. Azonfelül hat hetet kaptak a szlovák évad végén, azaz május utolsó hetétől júliusig. A „magyar" zsidó színigazgató külön­féle kedvezmények ellenében elalkudta és eladta a keddi előadást és megelégedett a nyári évaddal. A né­metek hétfőn játszottak és heti előadásaikkal óriási eredményeket értek el. A pozsonyi hathetes évad is többnyire csak elmé­letben volt meg. Az igazgató egyszer eladott belőle egy hetet, máskor a város renováltatott a színházban és az igazgató, zsebretéve a szubvenciót, bezárt. 1935-ben csak 5 napos szezont tartott. A társulatok így vidéken tengődtek és züllöttek a kispolgárok nem kis kacaja mellett. Érsekújvárt három hónapig vesztegelt a kordé, bár a város egy hétig sem tudta volna kellőszámú kö­zönséggel ellátni. Komáromba két hónapra mentek, de az első hó végén megszöktek stb. így ment ez vá­rosról-városra. A közönség lassan elszokott a színháztól és csak a pesti vendégszereplőkre volt kíváncsi. A hazai színi­anyag és a társulat — mint már írtuk — szánalmas vonalon állott. Belföldi színészpótlás nem volt, külföldi állampolgárok pedig nagyon leszűkített méretben vol­tak szerződtethetők. Az igazgatók azonban nem sokat törődtek a közönség eme kívánságával. Az üzlet kifi­zetődött nekik így is. A nyugati kerület igazgatója pl. alig szerepeltetett pesti művészeket, bár kisebb után­járásra — tekintve jó kormánykapcsolatait — kapott volna engedélyt. Volt egy-két pesti zsidó színésze, akik csodálatosképpen mindig kaptak fellépési engedélyt; ezeket szerepeltette, ezek hozták a kisebbség elé a ma­gyar színikultúrát. Tömegével lehetne felsorolni a bajt: a kulissza­és színiterem-hiányt, a színtársulat elzsidósítását, az állami cenzúra nevetséges akadékoskodásait stb., ame­lyek most már nem fontosak, de azért fontos részei a kisebbségi hivatásos színjátszásnak. Elégséges azon­ban az, ha a közönség és a kultúremberek jóízlését em­lítjük meg s tanulságul emelkedett művészi és erkölcsi felfogásukat hozzuk magunkkal. „Az új és erőtelje­sebb csapásokra lendült magyar élet megköveteli szín­játszásunktól, hogy minden vonatkozásban a magyar megújhodás és a keresztény nemzeti szellem törvényei­nek rendelje alá magát. Ennek első feltétele a művé­szi színvonal és a színház belső életében olyan szociá­lis állapot, amely lehetővé teszi a társulat tagjainak, hogy munkájukat nyugodtan és zavartalanul végez­hessék." (Űj Hírek, 1938 szept. 4.) A magyar műkedvelő színpad. A hivatásos színészet vergődése és a kiegyensúlyo­zatlan színpadi kultúra hiánya miatt egyre nagyobb szerepet kapott a kisebbségi színjátszásban a műked­velő színpad. A másutt már lejáratott mükedvelés itt megbecsülést szerzett magának és komoly tényező lett a kulturális életben. Amit a színészek elmulasztottak, ezek pótolták: szórakoztattak és tanítottak. A kisebb ségi élet szempontjából is nagy jelentősége volt ennek a játszásnak, lassan-lassan kialakította a magyarság­ban az összetartozás érzését. Városainkban divat lett a mükedvelés. Két-három, sőt néha négy műkedvelő társulat is versengett egy­mással a színpadkultúra területén, s nagyobb közön­ség- és művészi sikereket értek el, mint a staggione­társulat. Különösen magas szintre emelkedett a mű­kedvelés Kassán és Pozsonyban. Kassán a Katolikus Legényegylet, Pozsonyban a Toldy-Kör színigárdája és a magyar Műkedvelő Színpad fejtettek ki fontos - 127 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom