A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

Országos viszonylatban különösen jók a magyar kölcsönzési adatok. A hétszázezernyi magyarság 1934ben 342.780 kötetet, 1935-ben 348.118 kötetet váltott ki. Ez a szám csaknem elérte a szlovákság olvasási vonalát, ahol pedig a könyvtárak száma majdnem ötszörösét teszi a magyarnak. A könyvállomány. Óriási vagyon fekszik a magyar községi könyvtárakban. Egy-két helytől eltekintve, álvol éppen a magyarok nem törődtek a könyvtárral, szépen gyarapodott a könyvállomány. Az országos állomány 1934-ben 160.281, 1935-ben pedig 183.981 kötet volt. Néhány politikai és közigazgatási sérelemtől eltekintve könyvtáraink legnagyobb hibája a könyvállomány milyenségéljen van. Sok helyen nem törődött a magyarság a könyvbeszerzéssel és azt felelőtlenül más tényezőkre hagyta. Jegyzők, félénk tanítók, vagy könyvvigécek intézték el a pótlást, aminek következtében magyar szempontból súlyosan kifogásolható könyvek is bekerültek a könyvtárakba. A hivatali ember csehszlovák könyveket igyekezett a könyvtárba kényszeríteni, a minisztériumok kötelezővé tették nem egy csehszlovák nyelvű, vagy szellemű könyv megvételét. Némileg csatlakozott ehhez a könyvbeszerzéshez a „hivatalos" magyar lektor-bizottság is, amikor a loyális és a baloldali könyvek (pl. Marx Tőkéje) mellett elfeledkezett a magyar művek beosztásáról. A mostani állománynak így kb. az egyharmada feltétlenül kiselejtezendő. Nincs tovább szükség a loyalitásból, vagy a parancsból tartott csehszlovák szellemű, nyelvű és baloldali művekre! Kerüljenek helyükre azok a könyvek, amelyek eddig nem juthattak be oda. A könyvtárak létesítése sokáig a magyarság nemtörődömsége, sőt ellenkezése ellenére hivatali úton történt. Csak az utolsó kisebbségi években fordítottak különösebb figyelmet a hivatalos körök és az intelligencia erre a népnevelő intézményre. Akkor, amikor működése már jelentős eredményeket mutatott fel. 1935ben jelent meg a Közművelődés-Könyvtárélet című lap, ugyanakkor indult meg a szervezkedés is. 1937-ben alakult meg az Országos Könyvtárszövetség, hogy még a hiányzó könyvtárak megalakítását is kiharcolja. Erre azonban már nem kerülhetett sor az események kavargó zajlásában. Ezt a hiányt most kell pótolni. A magyarság vágya ez, akárcsak az is, hogy a szépen kiépült hálózat ne kerüljön az ebek harmincadjára, hanem további sorsa és fejlődése biztosíttassék. A magyar színjátszás sorsa. „A pozsonyi hivatásos magyar színház és a csehszlovákiai magyar színjátszás kérdése a kisebbségi szellemi élet legszomorúbb fejezetei közé tartozik. Talán nincs komoly értelmiségi ember, akinek fájt volna ez a szinte látványosságszámba menő visszaélés a magyar kultúrával" — írta 1936-ban a pozsonyi Magyar írás a szlovákiai magyar színészetről. Ez a hang, amit röviden kifejez, a húsz évi tapasztalat és az egész kisebbség hangja. Nem eltúlzott, sőt még mérsékelt is. A színi kultúra ugyanis olyan fejezet volt, amelyikről soha sem írtak jó szót, mert nem is lehetett írni. A színi kultúra meghordozóival állandóan pörben állott a sajtó, a kritika és a közönség. Állandóan követelték a nívót, a keresztény nemzeti szempont érvényesítését a színházvezetésben, a műsorpolitikában és a szerződtetéseknél — és soha sem teljesültek kívánságaik. Pedig a kisebbségi hivatásos színjátszás szerencsés csillagzat alatt indult el. A színjátszás kezdetén olyan magas fokon állott, hogy nemcsak a vidéki magyar színjátszást szárnyalta túl, hanem a szlovákiai csehszlovák színpadkultúrát is. Csaknem tökéletesen teljesítette a magyar színház kisebbségi hivatását: méltó képviselője volt a magas magyar színikultúrának. Márkás színészek hirdették elbágyadt városainkban a magyar szót, klasszikus és magyar darabokkal járták be az elszakított tájakat. Előadásaik élményt jelentettek a magyarságnak és vonzóerőt gyakoroltak a nemzetiségek felé is. Talán ez is volt a nívós és komoly magyar színjátszás veszte. A magyar színjátszás megindulásakor csupán egy színikoncessziót kapott a kisebbségi magyarság. A társadalom anyagi lerongyolódásához mérten ez az egy koncesszió elég is volt, sőt nagyon is elég. Egy staggione-társulat járta be a magyar városokat Kassától Komáromig. Rövid időre tért be mindenhová, de ezalatt a rövid vendégszereplés alatt jó közönsége volt. Művészi szándékai így anyagilag is jövedelmeztek, úgyhogy a színház vezetősége jó társulatot tudott szerződtetni és a legkomolyabb művészi igényű darab előadására is mert vállalkozni. Estéin kevés helye volt a giccsnek és az olcsó színházi sikereknek. Az egységes színikerület létkérdése lett a kisebbségi színészetnek, amelytől anyagi fennmaradása és komolysága függött. A csehszlovák kultúrpolitika ezért éppen ezt a területet használta fel arra, hogy a komolyszínjátszást lezüllessze és elparlagosítsa. Pozsonyban és más nagy városokban így akarta arra kényszeríteni a magyarságot, hogy művészi igényeit a csehszlovák színházakban elégítse ki. 1928-ban az egységes színikerületet törölte és a magyar vidéket — amelynek csak egy komoly színtársulat eltartására volt anyagi tehetsége — színikeriiletre osztotta: nyugatira és keletire. A nyugati társulat működési vonalába sorozta be: Pozsonyt, Dunaszerdahelyt, Komáromot, Érsekújvárt, - 125 —