Somogy megye a II. világháborúban (Kaposvár, 1993)

Előszó (Szakály Sándor)

E KÖTETTEL TISZTELETIÉI, ADÓZUNK AZOK EMLÉKÉNEK, AKIK MEGJÁRTÁK A GOLGOTÁT, A KAPÓSTÓL A DONIG, ÉS AKIKETA MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ HALÁLGÉPEZETE SZERETTEIKTŐL VÉGKÉPP ELRAGADOTT. ELŐSZÓ Talán nem veszi tőlem rossz néven a Tisztelt Olvasó, ha az ezen kötet elé írott előszó kissé személyes jellegűvé sikeredik. Nem könnyű ugyanis előszó írására vállalkoznia annak, aki ezzel egy rég elhagyott — de el nem felejtett — helyre térhet így vissza. Ez történik most velem is, aki egyben lektora is vagyok ennek a kötetnek, így részben felelőse a leírtaknak. Azoknak a leírtaknak, amelyek mintegy ötven esztendő távlatából kívánnak emlékezni és emlékeztetni. Emlékeztetni egy véres háborúra, magyar — köztük, somogyi — családok tízezreit sújtó tragédiáikra. Háború itthon és a határainkon túl, megszállások, politikai és rendszenúltozások, elfelejtett történések, nem felejthető halottak. Ezek azok. a fogalmak, amelyek a közelmúlt történelmét felidézik a számunkra. Kaposvár megszállással felérő „felszabadítása", a Balaton menti harcok, Nagybajom és számos más somogyi település szenvedései a somog) i emberek számára nem felejtődtek, nem felejtődnek. Volt idő pedig amikor az lett volna a „feladat": felejteni. Meg kellett volna tanulni dicsőíteni a felejtendőt, s felejteni az emlékezésre méltót. Az emberek azonban inkább hittek, a megélt, mint a megtanulandó történelemnek. Nem felejtették az orosz sztyeppékét, a Don partját, a Kátpátok lövészárkait, Erdély városainak, védelmét, Budapest ostromát, a kitelepítéseket, az elhurcolásokat, a halálba vivő vonatokat, az aknamentesítést, a halálról hírt hozó tábori lapokat. Nekünk, a fiatalabb nemzedékek tagjainak apáink, nagyapáink emlékezéséből megszületett közben egy másfajta történelem: az otthon tanult, bennünk élő történelem. Ez a történelem többnyire más volt, mint az iskoláiban tanult, sokunkat kétkedővé, kíváncsivá tett. Azt ínam, hogy ez az előszó kissé személyesre sikeredik. így igaz. Talán nem szabadna eg}' ilyen kötet elé, egy emlékkötet elé ezt írni, de nem tudok elszakadni a gondolattól: ezen előszóval visszatérek iskoláim egykori színhelyére Somogyba, Kaposvárra. Oda, ahova a második, világháború somogyi katonái közül nagyon sokan soha nem térhettek vissza. Oda, ahonnét ezrek kerültek hadifogoly táborba, a mindent elnyelő gulágokra. Ők valahol ismeretlen tömegsírokban — az ország határain belül és kívül — alusszák örök álmukat. Tömegsírok, krematóriumok emlékeznek, és emlékeztetnek rájuk. Emlékeznünk, emlékeztetnünk azonban nekünk utódoknak és túlélőknek kell, A lopva gyújtott gyertyák, a fájdalmas, de csendes sóhajok ideje lejárt. A tisztességes főhajtás megjár mindazoknak, akik életüket adták a Hazáért, vélt vagy valós igazságokért, szenvedlek halált száirmazásukért, másságukén. Nekünk nem szabad különbséget tennünk! Az elesettek, a meghaltak, a meggyilkoltak, az eltűntek mind a mi halottaink. Szívünkben és emlékezetünkben kell bogy éljenek. A gyengülő emlékezet erősítését is segítse ez a kötet, amely példaadó i úllalkozásként állít emléket Somogy megye halottainak, mint megkésett requiem feledteti a szembenállást, a gyűlölködést, az elutasítást. Legyen ez példa valamennyiünk számára! SZAKÁLY SÁNDOR