Somogy megye a II. világháborúban (Kaposvár, 1993)

Füzes Miklós: Háborús utóhatások Somogyban

Budapestről és más helyekről érkező társaságok alakulnak és összevásárolják a kitelepített lakosság ingatlanait. Beszámolója idején Baranyából mentették át továbbszállítási céllal a német vagyont Somogyba. A megye területén az előterjesztő határzár létrehozását javasolta. A nemzeti bizottság végül is úgy határozott, hogy az érdekelt német községekben nemzetőrséget állítanak fel. 132 Ekkor még arról volt szó, hogy a kitelepítés végrehajtása 1946-ban nagyobb arányú lesz. Szülőkön is ebben a tudatban voltak. A járás főjegyzője a pártoknak az itteni összefogását példaképként kezelte. „A kitelepítendő szuloki Volksbun­disták közé állítólag olyan egyéneket is felvettek, akiknek ártatlansága köztudomású. Éppen ezért az ottani demokratikus pártok közös erővel igyekeznek megmenteni az arra érdemeseket." A község sváb lakosságát nézete szerint jórészt a németek erőszakos fellépése és kíméletlensége sodorta jelenlegi szerencsétlen helyzetébe. A lakosság aggodalommal várta sorsa beteljesülését. Munkakedve csökkenőben volt. Munkájukat ugyan elvégezték, de nem olyan odaadással, mint ahogy azt korábban tették. 133 A leltározás további menetét 1946-ban felfüggesztették. 134 Úgy tűnt, hogy a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásba. Egy ecsenyi asszony visszaemlékezésében erről az időről a követke­zőket írta: „1946. Esküvőnk után télen minden rendben volt. Fiatal házasok voltunk. Egészen az aratásig nem is volt baj. Már a tavasszal el kezdték mondani, hogy kitelepítés lesz, elvesznek mindent, de nem hittük el. Aratás előtt kiraboltak egy V. nevű embert és meg is verték. Ő a svábokra fogta, így apám is sorra került. Maradtunk hárman aratni. A férjem, anyám és én. Terhes voltam, már a kilencedik hónapban. A férjem nem tudott kaszát kalapálni, ő kőműves szakmát tanult és zenész volt, így a mezőgazdaságban nem nagyon dolgozott. Ő volt a kaszás, anyám a kötöző, én a marokszedő. Volt két szép lovunk, a férjem befogta. Kocsival mentünk aratni... learattunk mindent, ha egy kicsit nehezen is ment. Nekem köllött gráblálni, pedig nagyon fájt a lábam. Mire végeztünk, apám is hazajött. Megkezdődött a takarodás. Ott már nem segítettem, de mindig rosszabb híreket hallottunk. Augusztus l-jén elment a férjem haza a szüleihez - az apósom bíró volt - megtudni, mi az igazság. Ott mondták, hogy jönnek már a felvidékiek. Hazajött, mondja, mi a helyzet. Én rá akartam beszélni a családomat, hogy fogjunk be és tegyünk a kocsira amit lehet, menjünk magyar faluba, ott adjuk el a lovakat és éljünk tovább. Hagyjuk itt Ecsenyt, de a faluból az úton nem lehetett távozni, mert őrséget álltak az itteni lakók. Én úgy gondoltam, vigyük a kocsit a hostélra a dombon föl, a lovakat fölvezetni, mert nagy domb volt a ház fölött és ott befogni, de nem egyezett senki bele. Csak maradjunk. Csomagoltuk a ruhánkat, aztán lefeküdtünk, de nem sokáig pihentünk, mert akkor született meg a kislányunk. Éreztem, hogy rosszul vagyok. Elment a férjem a bábaasszonyért. Hamar jött is. Hajnalba 4-5 között megszületett, burokba született. A bábaasszony mondta, szerencsés gyermek lesz, de amikor szültem a kuvik elrepült a ház felett és háromszor oly fájdalmasan kiabált! Borzalmas volt. Én annyira megijedtem, mert itt a faluba azt mondják, ahol ez a madár megjelenik és kiabál, ott valaki meghal. Én soha nem hittem a babonában, de mégis féltem. Nem szóltam senkinek, de mindig csak arra gondoltam, egyikünk meghal. Bekövetkezett az amitől annyira féltem. Szombat reggelre megszületett a kislányunk. Nagyon boldogok voltunk, és örültünk, mert lány volt. Viola volt a neve. Vasárnap meg lett keresztelve az ecsenyi templomban. Hétfőn, augusztus 4-én kaptunk egy papírost, melyben fölszólítottak bennünket, ötödikén hagyjuk el a lakást, de hétfőn rosszul lett a kislányunk. Este elvitték orvoshoz, azt mondta nem lehet rajta segíteni, túl fejlett a belső szervezete. Meghal. Úgy is volt. Keeielen reggelre meghalt. A férjem ment megmondani a bizottságnak, hogy nem tudunk kimenni a házból, a feleségem gyerekágyba fekszik és a kislányunk meghalt. Mondta nekik, hogy ő magyar katona volt és a vörös hadseregbe szolgált, magyar anyanyelvű. Azt felelték, az mind szép amit tett a hazáért, de sváb az sváb! Tudomásul vettük, hogy semmi helyünk nincs itt és a lakást el kell hagyni. Kedden délelőtt jött két rendőr és megnézték, hogy az mind igaz-e amit a férjem mondott. így bent maradhattunk a házba még

Next

/
Oldalképek
Tartalom