Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
V. Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlon Horvát-Szlavónországba
Véleményük szerint a kivándorlás mérete korántsem olyan veszélyes, mint amilyennek az látszik, mivel nem a szorgalmas és józan gondolkodásúak távoznak, hanem azok, akik nem tudnak és nem akarnak helytállni. A jelenség ilyen irányú leegyszerűsítése téves elemzésen alapult. A bizottság szerint a szőlők újratelepítésével a munkahiányt meg lehetne szüntetni. Községenként mintatelepeket kellene létrehozni 200 000 forintos állami támogatással. A háziipar fejlesztése révén a téli hónapokban is tudnának munkát biztosítani. A kissé elnagyolt és optimista vélekedést a közigazgatás alsóbb régióiban dolgozó vezetők másképpen látták. Igazolásul idézzünk Alsó-Nána nagyközség bírájának és jegyzőjének 1893. szeptember 29-i jelentéséből. 18 Valójában igaz, hogy a kivándorlók száma nem növekedett, ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert a kivándorolni szándékozók tábora egyre nagyobb. A lakosság 5/10 része szeretne kivándorolni. Mind ez idáig csak azért nem távoztak, mert az ingatlanok értéke jelenleg olcsó, ha ebben kedvező változás történik, akkor majd sokan eladják házukat, földjüket és kezükbe veszik a vándorbotot. Annál is inkább, mivel a lakosságnak legalább 9/10 része eladósodott. Ebből legfeljebb 5/10 része tudja majd gazdaságát megmenteni, a többség azonban fizetésképtelenné válik és elkeseredésében elhagyja szülőföldjét. A lakosság körében elkeseredettség és csüggedtség mutatkozik, még azok is borúlátóak, akik munkát találtak, mivel 20-30 krajcár napszámbérből nem tudtak megélni. Az elszegényedés az erkölcsöket is fellazította, a lopások, a csalások és az ügyeskedések szinte mindennaposak voltak. E községet a filoxéra tette tönkre, ugyanis a lakosság kizárólagosan a bortermelésből élt. A falu bírája szerint még a legszegényebb napszámosnak is volt egy kis szőlője, amely számára biztos gazdasági hátteret jelentett. Éppen ezért olyan kereseti lehetőséget kell teremteni, amely révén a legszegényebbek gondjait is enyhíthetik. Ehhez azonban sem a megyének, sem pedig a községnek nincs elég ereje, az állam támogatása nélkül nem tudnak létezni. A munkanélkülieknek mielőbb munkát kell biztosítani. Nemcsak a szőlőszövetkezeteknek, hanem az egyéni vállalkozóknak is állami hitelt kell nyújtani. A kivándorlás stagnálása, sőt csökkenése sem nyugtatta meg a Belügyminisztérium illetékes vezetőit, de a megye közigazgatásának irányítóit sem. A kivándorlásról folyamatosan évenként több jelentést is küldtek. Rendelkezésünkre állnak nagyrészt azok a kimutatások, amelyeket községbírák és jegyzők készítettek a főszolgabíróknak. 1893-ban a kivándorlás Tolna megyében az alábbi képet mutatta. 18 A kivándorlás a Simontorny 'ai járásban nyolc községet érintett. Sárszentlőrinc községből három család távozott, közülük kettő magyar, egy pedig német volt. A családfőkkel együtt 12-en hagyták el a falut. Ezt inkább belső migrációnak tekintjük, mivel Budapesten, illetőleg két másik községben telepedtek le. Felső-Nána községből két német napszámos család nyolc fővel Szlavóniába távozott, vagyonszerzés céljából. Kis-Tormás községből három német család, tizenhat fővel Szlavóniába költözött, a község bírája szerint a nagyobb napszámdíj reményében. A kimutatásban az egyik családfőnél olvashatjuk, hogy „könnyelmű gazda lévén telkét elverte." A kivándorlók között foglalkozás szerint egy kovácsot és két napszámost találunk. Kis-Székely községből mindössze egy család, állítólag Amerikába vándorolt négy fővel, a könnyebb megélhetés reményében. A család német nemzetiségű volt és földműveléssel foglalkozott. Pálfa községből egy magyar földműves család hét fővel Amerikába váltott útlevelet. Előzőleg házát, szőlőjét és 2/8-ad telkét „elpazarolta", majd a bíró szerint - nazarénusok rábeszélésére hagyta el szülőfaluját.
