Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

V. Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlon Horvát-Szlavónországba

esetben pedig a rovatba csak Horvát-Szlavónországot, Horvátországot és Szlavóniái írták, a falut meg sem említették. Éppen ezért joggal feltételezzük, hogy a kivándorlás több száz községet is érinthetett, természetesen nem azonos mértékig. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy rövid idő alatt szinte robbanásszerűen megnövekedett egy-egy falu lakossága, hanem arról is, hogy az őshonos horvát vagy szerb lakosság hirtelen és felkészületlenül kisebbségbe szorulva nem tudott alkalmazkodni és azonosulni a számára sok meglepetést hozó, részére nem is mindig előnyös új körülményekkel. Ezért nem meglepő, hogy közülük sokan gazdaságaikat pénzzé téve az ország belső vidékeire költöztek. Mások azonban nem tudtak elköltözni vagy nem is akartak, továbbra is a helyükön maradva igyekeztek a régi erkölcsi, jogi és politikai normákat a többségre rákényszeríteni. Ebben az esetben a kisebbség, előjogaira hivatkozva, törvényes keretek között terrorizálhatta a többséget. A magyar lakosság gazdasági térnyerése vitathatatlanul megtörtént, azonban a politikai hatalomból nem részesülhetett, még az egyenjogúságát sem vívhatta ki, kezdettől fogva csak megtűrt bevándorlónak számított. A horvát és szerb érdekeket szem előtt tartó közigazgatási és vallási vezetők a minimális toleranciát sem mutatták a magyarokkal szemben. Érthető tehát a magyarok zavarodottsága és identitástudatának fokozatos és folyamatos gyengülése. Ebben a feszült nemzetiségi, vallási ellentétektől kiéleződött légkörben a jogos és vélt sérelmek fokozták mindkét oldalon az elégedetlenséget, amelyet mind a horvátországi, mind pedig a magyarországi nacionalista erők a maguk javára igyekeztek kihasználni. A magyarországi, illetőleg a horvát-szlavónországi nacionalista csoportok hevesebb összeütközése nem sokáig váratott magára. A századelő első évtizedeiben a Julián iskolahálózat kiépülése lobbantotta lángra a nacionalizmus fáklyáját.

1 ° A magyar politikusok e kérdésben a kulturális önvédelmet hangoztatták, a horvátok és a szerbek pedig ezt a tényt a magyar nacionalizmus egyértelmű térhódításának tekintették. A századforduló évtizedeiből nem rendelkezünk olyan forrással, amelyből kitapinthatnánk a Szlavóniába irányuló kivándorlás további ütemét. Az azonban nyilvánvaló, hogy a kivándorlás trendje a XLX. század utolsó évtizedében meredeken hanyatlott. A Dráván túlra már csak kevesen indultak el, az úti cél Amerika lett. Állításunkat igazolhatjuk az Igali járás statisztikai adataival is. A korábbi évtizedekben ebből a járásból több százan vándoroltak ki Szlavóniába. A századelőn ez a folyamat végérvényesen megszűnt, a vállalkozók inkább az amerikai útirányt választották. 1901-1906 között mindössze csak két községből - Döröcske és Törökkoppány - öt család, tizenhét fővel vándorolt ki. A Somogy megyéből - még a Dráva menti falvak lakói is - a kivándorlók ekkor már az USA-ban keresték boldogulásukat, vállalva az utazás nehézségeit és a kockázatot is. Ha a Szlavóniába, illetőleg az USA-ba irányuló kivándorlás ok-okozati összefüggéseit összevetjük, egy fontos tényre mindenképpen felhívjuk a figyelmet, nevezetesen az alapvető különbségre. Akivándorlók Horvátországba és Szlavóniába már eleve azzal a szándékkal távoztak, hogy ott új egzisztenciát teremtve, véglegesen letelepedjenek. Az Amerikába kivándorlók többsége azonban a távollétet ideiglenesnek tekintette, jobb életkörülményt akart megvalósítani, természetesen sokakban élt a birtokszerzés vágya, azt azonban nem ott, hanem hazájában akarta realizálni.