Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
VII. Kivándorlás Amerikába
A Tolnavármegye című hetilap szerint 1906-ban az útlevélkérelmek száma 3690-re növekedett, ebből azonban csak 3600-an kaptak útlevelet. Ehhez azonban még hozzá kell számítani a 370 hozzátartozót, valamint az útlevél nélkül távozókat, akik kiszöktek az országból, azok 369-en voltak. 281 Ekkor már döntő többségük, 2825-en Amerikába, 1753-an Németországba, 125-en pedig Európa különböző országaiba kértek útlevelet. Ha az úti cél 1904. augusztus óta áttekintjük, akkor láthatjuk, hogy Amerikába 3428 fő, Németországba 3329 fő, összesen 6757 fő távozott, természetesen a családtagokat is hozzászámítjuk. 282 A sajtóban megkongatták a vészharangot, mivel a kivándorlók közül 635-en még a katonai sorozás előtt elhagyták az országot. A többség 2282 fő családját itthon hagyta, és magányos munkavállalóként indult el a kockázatos úton. Némi pénzt gyűjtve mielőbb haza kívántak térni, egy, legfeljebb két évi távollétre gondoltak. 283 A kivándorlás a megye valamennyi járását „megfertőzte", a falvak közül is kevés maradt érintetlenül. A tömeges kivándorlás a nagybirtokokat egyre inkább fenyegette, mivel a cselédek közül is számosan a kivándorlással kívántak sorsukon enyhíteni. 1907 kora tavaszán felszólítják a megyei közgyűlést, hogy a cselédek kivándorlását meg kell akadályozni. Természetesen diplomatikus módon, mert a tiltás súlyos diszkriminációt jelent, amely a törvénnyel ellentétes. A sajtóorgánumokban neves helyi közéleti személyiségek fejtik ki véleményüket, egyesek a kivándorlást támogatva, mások pedig annak szigorítását követelték. Molnár Lajos rendőrkapitány 1907. március 24-én ,A kivándorlás ellen" című vezércikkben írta le a gondolatait, 281 A cikk címe sejteti a rendőrkapitány álláspontját. Aggódik, mivel az aratási munkálatok időszakában a nagybirtokon munkaerőhiány mutatkozik, de a véderő gyengülésétől is tart. Támadja a szocialistákat, akiket felelőssé tesz a kivándorlás elterjedéséért, amelyet minden eszközzel meg kell fékezni. A hang „katonás" és határozott, csak megvalósíthatatlan. Javaslata szerint a kivándorlás iránti „vágyakozást" csírájában el kell fojtani, és ehhez az iparegyesületek, a népkaszinók és az egyesületek támogatását is igénybe kell venni. E tekintetben szolgálatot tehetnek még a lelkészek, a tanítók és a községi elöljárók is. Az elrettentő cikkek is ezt a cél szolgálhatták, amelyeket manipulatív szándékkal írtak. Személyes sorsokról, drámákról, tragédiákról olvashatunk, amelyben kétségkívül voltak igazságelemek, de egészében véve túlzóak voltak. Molnár Lajos cikkére Vér Pál válaszolt, vitatkozva a rendőrkapitány gyenge érveléseivel. 28 '' A kivándorlásért az államot teszi felelőssé, mivel a megélhetési viszonyok olyan mértékben rosszabbodtak, hogy hazafias jelszavakkal a népet már nem lehet félrevezetni, még kevésbé irányítani. Progresszív gondolatát idézzük, „...ha az állam nem törődik polgárai érdekével, bűnös nemtörődömséggel tudomást sem vesz százezrek jajongásáról, modern Odysseusként bedugott fülekkel halad a munkáskezű siránkozók előtt: ne csudálkozzék, egy napon arra ébred, hogy lakatlan a Duna-Tisza köze. Itt nem használ az üres szó, tettek kellenek". Nem lehet megfosztani az éhezőket és a nyomorgókat a jobb élet lehetőségétől - érvel a cikk szerzője. Nemcsak kötelességek illetik meg az állam polgárait, hanem a jogok is. Felelősséget kell vállalnia a parlamentnek, a pártoknak és mindazoknak, akik úri gőggel mindig a népre hivatkoznak, de azt valójában nem ismerik. A parlamenti szócsaták csak egyéni ambíciókat szolgálhatnak. Vitatja Molnár Lajos álláspontját, amely szerint a kivándorlási „vágyakozást" kell kiirtani, és ezzel
