Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

tettek, pipát, néhány pukli hazai dohányt és kisüsti pálinkát vittek ajándékba. A maitapasztalt családfők a csomagolás módjára is adtak tanácsot. Általában a ládáknak mind a négy oldalára 2-2 fémpántot tettek, a két végére pedig fogantyúkat, a fedelét zárral látták el. Végül azt ruhaszárító kötéllel átkötve adták fel a hajóra. A kivándorlóknak általában a fiumei utat javasolták, a trieszti úttól kifejezetten óvták őket, mivel onnan az út hosszabb ideig tartott, és gyakran Kanadában kötöttek ki a hajók. Óvatosságra intették az útrakelőket: Fiúméban az indulás előtt, s a hajón is a pénzre nagyon vigyázzanak. A téli és a kora tavaszi hajóúttól óvták a hozzátartozókat, különösen áprilist tartották kedvezőtlennek, mivel a tenger akkor viharos, és nehéz elviselni a több mint kéthetes utazást. A férjek egy része pénzt küldött haza utazásra, mások az USA-ban megvásárolt hajójegyet juttatták el féleségeiknek. Szabó Istvánné vörsi lakos 1913-ban csak úgy tudott kimenni a férje után, hogy másfél hold földet eladott.

121 Aligha lehett ez kivételes eset, sokaknak gondot okozhatott a költséges utazás. Hasznos tanácsokat adtak a férjek az öltözködés vonatkozásában is. CMák a hozzátartozókat attól, hogy csizmában keljenek útra, mivel az óceán túlsó partján a cipő használata dívott. A kontyot az asszonyok rendszerint nem vitték magukkal és az itthon viselt ruháikat sem. Akik hosszabb ideig az Egyesült Államokban éltek, lassan kezdtek megbarátkozni a kintmaradás lehetőségével. Egyre több kritikus megjegyzést tettek a magyarországi viszonyokra, a társadalmi egyenlőtlenségre, és dicsérték az USA demokratikus viszonyait, lettek ezt olyanok is, akik nem szándékoztak véglegesen Amerikában megtelepedni. De az ő leveleikből a honvágy mindig kiolvasható. A huzamosabb ideig való kinttartózkodás, illetve a végleges kintmaradás nemegyszer kényszerhelyzetből, a kivándorlási törvények megkötöttségeiből adódott. Sokan nem jöttek haza, mivel féltek a hároméves katonai szolgálattól. Persze olyan eset is előfordult, hogy a fiatalkorú eleve nem kapott útlevelet, mert a főszolgabíró nem látott biztosítékot arra, hogy az illető személy, ha a sorozása aktuális lesz, majd hazajön. Fráj Dániel 1906-ban az USA-ból írt levelében ígéretet tett az attalai jegyzőnek, hogy sógoráért kezességet vállal, hogy a katonai szolgálatnak eleget tesz majd.

122 Az USA-ba kivándorolt katonakötelesek általában nem így gondolkodtak. A Magyarországról küldött behívókra rendszerint nem is válaszoltak, a katonaruhát nem akarták felvenni. Igazolásul a Tolna megyei Schmal Ferenc levelét idézzük, amely a Tolnavármegye című hetilap 1906. november 11-i számában jelent meg: „Tekintetes Szolgabíró Úr! Az én behívómmal de minek is fárad. Milyen felesleges ez a sok irkafirka, úgyse megyek én haza, mert Amerikában igen jól érzem magam, jobban, mint Délafrikában, honnan ide jöttem... Köszönöm a fáradtságot, hogy mindenáron katonává akar gyúrni, de énnekem egy csepp kedvem sincs feketesárga gúnyát ölteni a testemre". A levelekből azt is megtudjuk, hogy a hozzátartozók kiutazása gyakran nehézségekbe ütközött. A kivándorolni szándékozó eladta lakását, ingóságait pénzzé tette, s még hetek múltán sem kapott útlevelet, miközben a pénze vészesen fogyott. Ilyen esetekben esedezve fordultak az alispánhoz ügyük mielőbbi elintézése reményében. Az útlevél mielőbbi kiadása érdekében többen írtak levelet haza a körjegyzőnek, a főszolgabírónak, de még az alispánnak is. A megszokott, régi alázatos hangnem mellett új színfoltot jelentettek azok a levelek, amelyekben a hivatalok és a tisztviselők kötelességeire hívták fel a figyelmet. Ez kétségkívül új hang volt és csak a demokratizálódó és öntudatosodó kivándorlókat jellemezte. Közülük idézzük