Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
VII. Kivándorlás Amerikába
Hasonló tendenciák érvényesültek az útlevelek megtagadásánál is. A 2. sz. táblázatban feltüntettük az egyéb okok miatt kért útleveleket is. Ide tartoztak a külföldön - Németországban, Svájcban - tanuló egyetemi hallgatók, akiknek a többsége jogi tanulmányait végezte. Ebben a kategóriában tüntették fel a vállalkozó kereskedőket, az üzletembereket és az iparoslegényeket, akik NyugatEurópa országaiban mesterségbeli tudásukat gyarapították. A korábbi évtizedekben - a céhek idején - a külföldi út az iparosoknak kötelező jellegű volt, azt követően tettek csak mestervizsgát. Néhány művész - festő, színész, artista - is elindult a nagyvilágba tanulni és pénzt keresni. Külföldre utaztak még a módos polgárok - ügyvédek, orvosok, gazdatisztek, néhány tanár - a középbirtokosok és az arisztokrácia is, akik főképpen üdülni, szórakozni vagy pedig nászútra mentek Olaszországba és a francia Riviérára. A gazdagabb földbirtokosok a komornyikot és a házi cselédet is magukkal vitték. Az üdülés és a szórakozás mellett a művelődési igényeik milyen szintűek lehettek, arra ma már nehéz választ adni. Az idegen, főképpen nyugat-európai nyelveket többségük beszélte, neveltetésüknél fogva az antik kultúrára fogékonyak voltak. Feltehetően nemcsak Olaszország kellemes éghajlata vonzotta őket, hanem a múzeumok és a történelmi emlékhelyek is. Ha a 2. sz. táblázatban feltüntetett útlevéllel rendelkezők és a hozzátartozók számát, a 13 685 főt összevetjük a statisztikai évkönyvek, valamint e témakörrel foglalkozó korabeli közigazgatás vezetőinek és a helytörténészeknek az adataival, akkor eltérések mutatkoznak. Nyilvánvalóan ennek több oka lehet, legfőképpen az, hogy a primer forrásokat nem kutatták és nem elemezték. A kutatók az adatokat kritika nélkül átvették és az eredeti forrásokat nem egyeztették össze. Kétségkívül vannak olyan jelenségek, amelyekre sem a századelő időszakában, sem pedig ma nem adhatunk pontos választ. Arra a kérdésre, hogy hányan szöktek Amerikába a tíz év alatt, nem tudunk pontos választ adni. A 2-es sz. táblázatban fellelhetően az engedély nélkül távozóknak csak a töredéke szerepel. Évenként a lajstromokban alig egy tucatot regisztráltak, számuk azonban valószínűleg többszöröse lehetett. A megyei adminisztráció a dinamikusan érvényesülő belső migráció miatt az eltávozók útját nem tudta követni. A külterületeken élők eltűnése ugyancsak követhetetlen volt, amely megnehezítette a szökések felderítését. A szökések megakadályozása érdekében a barcsi, a nagyatádi, a csurgói és a szigetvári járás főszolgabírói több ízben is erélyes intézkedéseket követeltek. Az illegálisan távozókat nehéz volt tetten érni, mivel rendszerint titokban, jól megszervezve éjszaka távoztak el a falujukból, csónakon vagy kompon átkeltek a Dráván, a horvát területeken már biztonságban érezhették magukat. A kivándorlási ügynökök is innen buzdították kivándorlásra a Dráva mentén élő lakosságot. 10 " Előfordultak furfangos esetek is, amelyekre a hatóságok nem számítottak. Többek között szerszámokkal indultak el a távozni szándékozók, azt a látszatot keltve, hogy napszámba mennek dolgozni. A Dráván túlról aztán nem tértek vissza, hanem Zágrábon keresztül Hamburgba utaztak, ahol az ügynökök már várták őket a hajójeggyel és a szükséges iratokkal. Tarany községből szöktek ki a legtöbben, jóllehet, a helybéli csendőrőrs, együttműködve a községi elöljárósággal mindent elkövetett, hogy azt megakadályozza. A falu lakói a szökés kivitelezésében rendkívül találékonyak voltak. Egy részük úgy szökött ki, hogy a Varasd-Bisztriczére induló búcsúsokhoz csatlakozott, velük tttaztak Gyékényesen keresztül Horvátországba. Onnan könnyen tovább utazhattak.
