Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
VII. Kivándorlás Amerikába
1907-ben a kivándorlás országosan is a legnagyobb mérvű volt, számuk megközelítette a 168 000 főt. Többségük ekkor már nem az ország perifériális területeiről, hanem a centrális vidékekről, az Alföldről és főképpen a Dunántúlról távozott. Ez utóbbi két régió adta a kivándorlók 50%-át. A korábbiakban már rámutattunk arra, hogy a kivándorlás és a földkérdés között szoros összefüggés mutatható ki. Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy a kivándorlásnak nem ez volt az egyetlen és elsődleges indukálója. Vagyis nem azokból a megyékből vándoroltak ki a legtöbben, amelyekben a nagybirtok aránya a legmagasabb volt. Ezekben a megyékben a belső migrációval vezették le a föld hiányából adódó társadalmi és politikai feszültségeket. A cselédek Szent György-napi költözködése azonban többnyire illúziónak bizonyult. Ezzel csak kevesen tudtak helyzetükön javítani. Számukra a kivándorlás járhatatlan útnak tűnt, mivel csak kevesen rendelkeztek a szükséges tőkével, amely az utazás fedezetét biztosította. A cselédek helyzetét az a tény is megnehezítette, hogy viszonylag magas volt a népszaporulatuk, a nagybirtok népeltartó képessége azonban nem volt kielégítő. 1 Az uradalmak felesleges népessége a városokba tódult, növelve a külvárosokban élő nincstelen napszámosok számát és ezzel párhuzamosan a megoldatlan szociális feszültségeket is. A kivándorlók országos strukturális vizsgálatától e helyütt eltekintünk. Annak részletes elemzéseit majd a regionális vizsgálatnál végezzük el, és azok adatait az országos adatokkal is összevetjük. így jobban érzékelhetjük majd a régió - azon belül is az egyes megyék - sajátosságait és az országos trendektől való eltérést is. Azt azonban megjegyezni kívánjuk, hogy a kivándorlási statisztika 1899-ig a szárazföldi kivándorlást nem tudta pontosan regisztrálni. A kivándorlási statisztika 1904-ben azonban alapvető reformon ment keresztül. Ettől kezdődően az útlevélstatisztikát az alispáni hivatalok készítették, amelyeket a Statisztikai Hivatalnak megküldték. 18 Ezek a kimutatások a korábbiaknál részletesebbek és pontosabbak is voltak. Ezzel együtt kijelenthetjük, hogy a magyar kivándorlási statisztika nem tarthat számot a teljességre. E tekintetben csak néhány hiányosságra hívjuk fel a figyelmet. Az útlevél nélkül távozók személyi adatait sehol sem regisztrálták. A hozzátartozók - gyermek, feleség, szülők - adatai sem a teljesség igényével készültek, sőt rendkívül hiányosak. Sok esetben azt sem lehetett nyomon követni, hogy az utazásnak mi volt a célja, és végső pontja. Végezetül arra is felhívjuk a figyelmet, hogy a Dél-Amerikába távozók tudatosan hamis adatokat írtak be, mivel féltek a magyar hatóságok retorzióitól. így kézenfekvőnek látszik, hogy a Magyar Statisztikai Hivatal által elkészített kivándorlási statisztikák kiegészülhetnek azokkal a forrásokkal, amelyeket külföldön készítettek. Gondolunk itt arra, hogy Európa különböző kikötőiben folyamatosan feljegyezték a hajók által szállított utasok adatait. Az amerikai Bevándorlási Hivatal ugyancsak gazdag statisztikai adatokkal rendelkezik. A kutatóknak az a feladatuk, hogy ezekre az ellentmondásokra hívják fel a figyelmet, és az ellentmondásokat oldják fel. Mivel ezúttal elsődlegesen primer forrásokból kutatunk, munkánkat ez megkönnyíti. 3. A KIVÁNDORLÁS LEVÉLTÁRI FORRÁSAI Az útlevélügyi iratokat a levéltárakban az alispáni fond egyik állagaként tartják nyilván. A Somogy Megyei Levéltárban az 1904-1940, a Baranya Megyei Levéltárban az 1904-1934, a Tolna Megyei Levéltárban pedig az 1890-1944 között kiadott útlevélügyi iratokat őrzik.
