Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában
Eszterházy egyébként nem mutatott nagyobb megértést a zsidósággal, nem lehetett véletlen, hogy Kaposvárott az 1830-as évekig csak néhány zsidó család kapott letelepedési engedélyt. Annál több megértést és türelmet tanúsított a Festetics család, birtokaira — Szigetvár, Toponár stb. - legkorábban befogadta a zsidókat. Társadalmi beilleszkedésük kezdettől fogva jelentős nehézségekbe ütközött. Láthatóan a földesurak egy részétől, de a katolikus egyháztól sem kapták meg a remélt támogatást. A zsidósággal szembeni averziónak évszázados hagyományai voltak Európában, így Magyarországon is. A bevándorlás a zsidó lakosság népességnövekedését felgyorsította, mind többen jöttek be az országba, a velük szembeni bizalmatlanságot azonban növelte az a tény, hogy sokan közülük magyarul sem tudtak, idegen nyelvet beszéltek - főként németül —, más kultúrák hordozói is voltak. Bizonyos néprétegek pedig a riválist látták bennük, elsősorban a céhes iparosok és kereskedők. „Ezek a zárt önös érdekeiket mindenkor és mindenütt a legmerevebben védő testületek - céhek - tudvalevőleg a versenytársat jelentő: zsidót nem fogadták be társaságukba.”6 A zsidó kézművesekkel szemben még a XIX. század negyvenes éveiben is alkalmaztak megkülönböztetést. Egyik 1843. évi megyei jelentésből megtudjuk, hogy annak mértéke a megyén belül eltérő képet mutatott, amit részben szubjektív okokkal, illetve az eltérő igényekkel magyarázhatunk. Amíg a csurgói járás főszolga- bírája szerint a külföldről - főképpen Poroszországból - bevándorolt zsidó mesterlegényeket a céhek nem fogadták be, addig a többi járásban a céhek rugalmasabb magatartást tanúsítva a zsidó kézművesekkel szemben nem tettek már megkülönböztetést.7 A kutató a kordokumentumokban a zsidókkal szembeni diszkrimináció gazdag kelléktárával találkozhat. így többek között megtudjuk, hogy 1806-ban — ez a továbbiakban is érvényes - „a zsidónak 24 pálca büntetés alatt még a szomszéd faluba sem volt szabad passus nélkül menni” 8 Keresztény cselédeket sem tarthattak, de eltiltották őket attól is, hogy a jobbágyoknak gabonáért pálinkát, s egyéb bolti szereket adjanak.9 Ez utóbbi rendelet sem lehetett tartósan hatásos, mivel a megyének és a Helytartótanácsnak többször is meg kellett ismételnie, kiváltképpen a rossz termésű években. Azt a korábbi feltételezésünket, miszerint a rendeletek és a gyakorlat nem mindig volt szinkronban, igazolja egy 1820. évi megyei dokumentum is, amelyet a fő- és alszolgabíróknak küldtek. Ebben nyomatékosan utasították őket, hogy a zsidóknál található keresztény cselédeket mielőbb írják össze, akik után a munkaadók adót tartoznak fizetni. Egyúttal azt is kérték, hogy „a zsidóknak a megye kebelében található szőlőiket, a rétjeiket adó alá felírjál”.10 Egyéb területen a diszkrimináció továbbra is érvényben maradt. 1829-ben helytartótanácsi rendelet alapján zsidók patikavásárlási joggal nem rendelkezhettek.11 Közismert, hogy 1830-ban a kolerajárvány Somogy lakosságát sem kímélte meg. Az orvosokban egyébként is szűkölködő megye mégis ragaszkodott ahhoz, hogy „a zsidó orvosok nem tekinthetők állampolgároknak, ezért hatósági tevékenységet sem folytathatnak, állásba nem vehetők fel”.12 így a hatóság által elrendelt és a kincstár által fizetett védhimlőoltásokat nem végezhették, miközben a kolera ezrével szedte áldozatait. A véghelyekről - ahol a katonaság nagyobb számban volt elhelyezve - kitiltották őket, ott semmiféle kereskedelmi tevékenységet nem folytathattak. A kereskedelem azonban elválaszthatatlan a mozgásszabadságtól, éppen ezért talán a legfájdalmasabb volt, ez esetben nem csupán személyes sérelemről volt szó, mivel a „röghözkötés” a 56
