Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Szilágyi Mihály: Zsidóközösségek kialakulása Tolnában a XVIII. században

a Chevra Kadisa, hogy betegeikről, szegényeikről gondoskodjék, halottaikat a zsidó vallás rítusai szerint utolsó útjukra elkísérjék és emléküket megőrizzék. A csak töredékeiben fennmaradt alapszabály egyik szakasza arra kötelezi a munkaadókat, hogy szolgájukat és cselédjüket saját házukban két héten át ápolják, csak azután szállíthatják be a zsidó menhely- és kórházba, ahol 3 napig a jótékonysági gondnok („cedaka”) törődik velük, tőle a betegápoló „gábáj”-ok veszik át a gyógyítást és ellátást. Winkler Mihály bonyhádi plébános (1769-1689), aki a zsidók megtéríthető- sége reményében megtanult héberül és jiddisül, nagyra becsülte őket a szegények számára épített kórházukért, amely a múlt század végéig működött.14

A következő évtizedben feltűnik a latin és német nyelvű zsidóösszeírásokban a „jurist”, aki a rabbikollégiumban helyet foglaló rabbihelyettesnek, az ún. dájjánnak felel meg. Lengyel földről érkezett két tanító, egy templomi énekes („Sekundsin- ger”) és egy ún. „Zehngebotschreiber”, szó szerinti fordításban „Tízparancsíró”, valójában Tóra-Írással, javítással és kegytárgyak szövegének megírásával foglalkoztatott egyén, a szófér. A Judenbeglaubter” pedig két-három tisztség megnevezése is lehet. „Beglaubiger” értelmezésben hitelesítő, a zsidó iratokból közismert „szófér neeman”, azaz a községi jegyzőkönyvek és határozatok hites írásbafoglaló jegyzője. Beszélhetünk a zsidó község nevében eljáró „Vormünder”-ről, de meglehet, hogy a rabbinikus törvényszék megbízottja is.15

A 18. század második felében készült zsidóösszeírások és a bonyhádi zsidó község jegyzőkönyvei alapján arra következtethetünk, hogy kiemelkedő szerepük lehetett a tanítóknak. Nemcsak a zsidó községek által fenntartott oktatási intézmények foglalkoztattak tanítókat, hanem jómódú családok magániskoláikban is gondoskodtak gyermekeik alapvető vallásos ismereteinek megszervezéséről, s ehhez magántanítókat fogadtak fel. Ez a kettősség nem volt ritka Tolnában. A18/19. század fordulóján az oktatói és egészségügyi foglalkozási körben 33 alkalmazottat regisztráltak. A kézművesek száma 18 szakmában 58 főt, a kereskedők 17 szakmában 152 főt tettek ki. II. József császár népszámlálási rendeletének végrehajtásából megtudjuk, hogy 1786. június 30-án összesen 684 zsidót vettek jegyzékbe Bonyhádon.16

A korabeli feudális jogrendszerben a kézműveseket és kereskedőket csak abban az esetben tekintették városi polgárnak, ha Bonyhád mezővárosban háztulajdonnal rendelkezett. Polgárnak mondták azt a kézművest is, akinek volt szántója, rétje, szőleje, feltéve, hogy jövedelmének nagyobbik részét iparűzésből szerezte. A népszámlálók ezen az alapon a bonyhádi 1545 férfiból mindössze 38 főt soroltak a polgárok kategóriájába, a többit a zsellérek és alzsellérek között (inquilini et subinquilini) tartották számon. A zsidók , mint korlátozott jogú országlakosok (incolae regni), akik személyileg a birtokaikra befogadó földesurak hatalma alatt álltak, s a „türelmi adó” megfizetése ellenében (Taxa tolerantialis) megtűrték őket, nem tarthattak igényt a teljes jogú állampolgár (cives regni) megítélésére. Mozgás- szabadságukat korlátozták (pl. Szekszárdon csak 1840-től tűrték meg őket!), szántót, szőlőt, házat nem vásárolhattak, csak bérelhettek. Ezért nem meglepő, hogy a „Perczel-zsidók” lakásállományáról készült 1780. évi leltárban a téglafalú, cserépfedésű imaházuk is a birtokos tulajdonát képezte, s a családi házakkal együtt csak bérlőként kezelhették azt. A lakások túlnyomó többsége egy szoba-konyha és kamra komfortfokozatú. Vannak négy és hat lakást magába foglaló bérházak. Utóbbiak egyikében lakik a rabbi is. Az egyvégtében 54 m hosszú házon 6 udvarra nyíló ablakocskát és ajtót vágtak ki. (A Streicher-vaskereskedés udvari traktusában még a közelmúltban is 15 család szorongott.)17

51