Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés
széllyel szemben az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt.” Zsidók és keresztények közös kincse Isten tízparancsolata. A Tíz Ige, zsidók és keresztények azonos erkölcsi kódexe, életet és szabadságot ígér mindazoknak, akik megtartják. A szabadságra és a megszabadulásra hivatkozik Isten, amikor kihirdeti a tízparancsolatot: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a szolgaság házából” (Kiv. 20,2). Az auschwitzi krematóriumok füstjének eloszlása óta világosan látjuk, hogy a szabadságnak olyan tanúságával és biztosítékával ajándékozott meg az Úr, amelyért osztatlan felelősséggel tartozunk. A történelmi helyzet parancsolóan megköveteli tőlünk, a ma élő nemzedékektől, zsidóktól és keresztényektől, hogy vállaljuk az együttműködést a tízparancsolat ígéretéért, az életért, a szabadságért és a jövőért. A múlt terhei újból és újból útját állják igyekezetünknek: nem fordíthatjuk figyelmünket a jövőre úgy, hogy közben semmibe vegyük a múltat. Csak a múltból indulhatunk ki, mert aki szemet huny afölött, ami volt, nem látja azt, ami van. S ha mi, keresztények - kiváltképpen itt, Magyarországon — csak a jövőről kívánunk beszélni a zsidókkal, akkor - talán akaratlanul és tudattalanul de mégiscsak könnyen keltjük a gyanút, hogy mindenekelőtt pontot akarunk tenni a múltra, hogy „felmentést” keresünk, ahelyett, hogy szolidaritásra és megértésre törekednénk a zsidó néppel. A múlt elhallgatása elidegenedést szül. A gonosztett átka állandó rosszallással gyötri a vétkest. Csak úgy szabadulhatunk meg a kínzó szemrehányástól, ha bátran és őszintén szembenézünk a múlttal: csak akkor lesz megújulási szándékunk őszinte, ha megvalljuk vétkeinket, ha tanulni akarunk népünk és egyházunk vétkeinek történetéből. Senki nem gondolhat vissza megrendülés nélkül az ötven esztendeje történtekre. Ha vonakodunk levonni e bűntörténet tanulságát, ha elutasítjuk a megrendülést, akkor elfojtjuk a múltat, és még mélyebben bonyolódunk bele a bűnbe, és annak minden következményébe. Ezért kell konkrétan megnevezni vétkeinket, nem rejtőzhetünk el valamiféle közgyónás anonimitása mögé. Sokféle bűn van: feltárt és elrejtett, bevallott és tagadott. Van bűnős tett, és van vétkes mulasztás: az embertelen tettek terhe és az emberiesség megtagadásáé. Van segítségnyújtás és a segítségnyújtás elmulasztása, van együtt ordítás és van hallgatás. Hasonlóan sokrétű a szenvedés is, mind a fizikai, mind a pszichikai. Azoké, akik nem menekültek meg, és azoké, akik hátrahagytak valakit; azok szenvedése, akiknek tehetetlenül kellett végignézni, amin nem tudtak segíteni, és a később születetteké. Szenvednek, akik belátván vétkeiket mélységesen áhítják a bocsánatot és kiengesz- telődést, és szenvednek, akik szeretnének megbocsájtani, de nem tudnak. A vétkek és a bűn iszonyatos történetéből megtanulhatjuk, hogy mi agyász és mi a gyászmunka. Közösen gyászolhatjuk, ami történt velünk, amit elkövettünk és elszenvedtünk. Gyászoljuk az embereket, akiket elpusztítottak és a hitközségeket, amelyeket megsemmisítettek, gyászoljuk a magyarországi zsidó kultúrát, amit leromboltak. Kiváltképpen gyászoljuk az embertársba vetett hitet, amelytől szinte teljes egészében megfosztották a magyar zsidókat. Szörnyű rombolást vittek végbe korábbi bűneink zsidók és keresztények kapcsolatában, együttélésében, barátságában. A gonosz műve volt, s további gonoszságot szül, ha nem törődünk vele. Közösen kell felülkerekedni ezen valamennyi - bár különbözőképpen - érintettnek: a közvetlen vétkeseknek, ha egyáltalán élnek még, a kortársaknak, akik nyomasztó teherként hordozzák annak tudatát, hogy akkor 161
