Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nagy Pál: Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában

életben is. A „mezővárosodási hullámmal” megnőtt az értékesítési piacok száma, egyidejűleg növekedett a zsidók állatállománya, így ugyanakkora területen rövidebb idő alatt sokkal nagyobb árumennyiséget mozgathattak. A gazdasági tevékenység nem csupán extenzívebb lett, hanem intenzívebb is, mert 1767 után sokoldalúbbá váltak a falusi lakosság szükségletei. A piaci forgalom élénkülése, a vásárokon gazdát cserélő árukészlet összetételének bővülése, a falusi munkaszervezet korszerűsödése, a földesurak jövedelemnövelésre törekvő próbálkozásai, mind-mind kedvező volt a zsidók számára. Az 1770-es évek elején a földesurak visszaváltották az irtásföldeket, kiterjesztették majorságaikat, s igyekeztek új bevételekhez jutni. Ennek következményeként Somogybán is jelentőssé vált a zsidó bérlők aránya, akik most még főként pálinkások, sörfőzők, kocsmárosok, mészárosok. A gazdasági tevékenység hatékonyabbá válásával, az ágazatok specializálódásának fokozódásával ekkortól beszélhetünk Somogybán a zsidóról mint a vállalkozó archetípusáról. Ahogy a németek a takarékosságra és gazdaságos munkaerő-kihasználásra épülő családi stratégiának, úgy a zsidók a gazdasági vállalkozás több lábon állásának modelljét képviselték. 1752-ben 8 családfő, 1754-ben 5, 1761-ben 9, 1767-ben 4 volt többes foglalkozású. 1767 előtt a több lábon állás csak azoknak sikerült, akik rendelkeztek annyi kereskedelmi tőkefelesleggel, hogy egy hosszú távú biztonságot nyújtó ágazatba (pl. hamuzsírégetés) fektessenek be. Ilyen azonban kevés volt, kereskedő is, befektetési lehetőség is. Néhányan megpróbálkoztak a birkatenyésztéssel, de ők elbuktak, a speciális kézműves tevékenységek a céhek kezében voltak, a földművelés zárva volt előttük, a távolsági kereskedelem a fentebb említett okok miatt úgyszintén. Az 1770-es évekre gyökeresen megváltozott a helyzet. Azok, akik egyetlen foglalkozást űztek, olyan szakmában érdekeltek, amely speciális képzettséget igényelt, s nem volt nagy konkurencia (ötvösök, aranyművesek stb.), vagy saját közösségük alkalmazásában álltak (sachterek stb.). Azok, akik az időjárás ciklikus ingadozásainak (pálinkafőzők, kocsmárosok), a közlekedési nehézségeknek és árváltozásoknak (kereskedők), a bérleti jogviszony bizonytalanságainak (árendások), járványoknak (mészárosok), vagy bármi más előre nem látható tényezőnek kitett tevékenységet folytattak, egytől-egyig igyekeztek bebiztosítani magukat legalább egy kiegészítő vállalkozással is.

Bőséges információt kapunk e változásról az 1778-ban készült zsidóösszeírásból.23 Ez a conscriptio kifejezetten jövedelemfelmérés céljából készült. A 310 családfőt öt jövedelemforrási kategóriába sorolja: mercatura, quaestura, opificium, arenda, extra serialium. Mindegyikben közli az évi jövedelmet, majd összesítve is megadja azt. Az első rovatból (nomina et conditio judaeorum) pedig azt is megtudhatjuk, hogy az öt jövedelmi csoport, melyek egyben főfoglalkozási csoportnak is tekinthetők, konkrétan milyen tevékenységi köröket jelentenek. Egy-egy családfőnek több jövedelemforrása is van, így összesen 21 jövedelmi-foglalkozási variáns különíthető el, ezeket mutatjuk ki a 4. sz. táblázatban, kiszámolva azt is, hogy egy-egy csoporton belül mennyi az éves jövedelem, s mennyi esik egy főre.

Az egy jövedelemforrással rendelkezők összesen 37,71 %-ot tesznek ki. Ez az arány első pillanatra ellentmond a több lábon állási stratégiáról mondottaknak. Az „egyéb” kategóriába soroltakat azonban le kell vonnunk, mert a kondíciók rovatából egyértelműen kiderül, hogy ők csaknem valamennyien legalább kétféle foglalkozást űztek. A jövedelmezőség vizsgálata méginkább azt mutatja, hogy a zsidóknak törekedniük kellett többféle vállalkozás összehangolására. A jövedelmi csoportok sorrendje az egy főre jutó jövedelem alapján: 15,7,20,4,19,13,17,18,8,

13