Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója
és a két tervezet szorosan összetartozott. A kiirtandók listáját a zsidók, a cigányok és a közelebbről meg nem jelölt úgynevezett „ázsiaiak” vezették, mögöttük következtek az oroszok, azután a belorusszok, hogy a sort a baltiak és a lengyelek zárják. A népirtás és mindenekelőtt a zsidók maradéktalan meggyilkolása tehát a háborús célok szerves részét képezte, és ezért semmi csodálatos nincs abban, hogy mindaddig, amíg a náci állam egyáltalán képes volt a hadműveletek folytatására, addig folytatta a fajirtást is. A Wehrmacht szükségletei tehát nem álltak ellentétben a koncentrációs táborok szükségleteivel, mert a kettő kiegészítette egymást. Ez fejeződött ki abban is, hogy a két szükséglet ellátása, út - vasút - használata stb. egyenrangú elbánást élvezett a birodalomban. A keleti háború elindításának az Endlösung elkezdésében és végrehajtásában több további, a fentérintett alapvető kérdéshez képest másodrangú hatása is érvényesült. A náci vezetésnek 1938-ban az úgynevezett Kristallnacht megszervezésével volt még egy nagyszabású kísérlete a zsidóirtás össznépi igényként való feltüntetésére. A Goebbels kezdeményezésére végrehajtott vandalizmus azonban az 1933-as esethez hasonlóan Bécs kivételével a birodalom egyetlen településén sem vonzott önkéntes részvevőket. A tömeges népirtást tehát csak eldugott, távoli helyeken és szigorúan ellenőrzött részvevőkkel lehetett végrehajtani. Noha a német hadseregben bőven akadtak náci szimpatizánsok, sőt még lelkes végrehajtók is, mind a lengyelországi, mind a Szovjetunióban szerzett tapasztalatok arra vallottak globálisan, hogy ebből az akcióból leghelyesebb a Wehrmachtot is kizárni. így lett az egész procedúra felelőse, végrehajtója, legfőbb letéteményese a Himmler vezette SS. Mivel a tömegirtás zömmel a keleti frontvonal és a birodalmi határ közötti területen zajlott, viszonylag sokáig hirdetni lehetett, hogy' a zsidókat csupán valamiféle „hasznos munkára” veszik igénybe a kiterjedt megszállási zónában. Ugyanitt láttak a nácik esélyt arra is, hogy tettüket átadhatják az örök feledésnek és a „titkot” a győzelem után maguknak őrizhetik meg. Ebben az időszakaszban, a dráma utolsó felvonásában vált világossá, hogy egy jól szervezett világméretű bűntényt valójában milyen könnyű végrehajtani, ha az áldozatot jól választották meg. A nácik pedig jól választottak. Akkor is, amikor a reménytelen betegeket, akkor is, amikor a zsidókat tették áldozatokká. Az első esetben azért, mert az eutanázia-rendelet szellemében megöltek többnyire szegény családok hozzátartozói voltak, akiknek sem módjuk nem volt arra, hogy a messze távolba elutazzanak rokonuk halálozási körülményeit felderíteni, sem komoly megrendülést nem váltott ki belőlük, hogy egy' szerencsétlen, csak gondot és bánatot okozó ember vagy' gyermek örök nyugalomra lelt. Még szerencsésebbek voltak a nácik a zsidókkal kapcsolatban. Ha a németek, magyarok, románok stb. körében kevesen voltak is, akik hozzájuk hasonlóan zsidó honfitársaik halálát kívánták, azok is kevesen voltak, akik érdekükben kockázatot mertek, vagy egyáltalán akartak volna vállalni. A hagyományos antiszemitizmus megtette a magáét, és társult hozzá a haszon reménye is. Még eredményesebbnek mutatkozott a nácizmus a konkurens antiszemitizmusok követési hajlandóságát illetően. Ennek nyomait nem annyira Németországban, mint inkább a vele szövetséges államok esetében kísérhetjük nyomon. Olyan politikai vezetők, mint Antonescu marsall Romániában, Borisz cár Bulgáriában, Horthy kormányzó Magyarországon, Pétain marsall a maradék Francia- országban akarva-akaratlan annak ellenére részt vettek a népirtásban, hogy maguk nem voltak náci értelemben rasszisták. Ilyen vagy olyan politikai megfontolás alapján mégis meghozták a kívánt törvényeket, és legalább részben eleget tettek a zsidók 111
