A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)
I. fejezet. Előadások - Borus József: A Tanácsköztársaság katonapolitikája
A kettős feladat összefonódását szemléletesen mutatja a somogyi Latinca- század példája is. A magyar Vörös Hadsereget a negyvenes évek végétől, de különösen az ötvenes évek elején, és még azóta is sokszor a magyar történelem előző függetlenségi harcai, illetve ezek hadseregei folytatásának, hagyományai örökösének tekintették, így méltatták. — Véleményem szerint ez a meghatározás így nem pontos és nem is szerencsés. A 17. és a 18. században a hajdúk és a kurucok a feudalizmus keretei között küzdöttek, s ha egyénileg a sorsuk jobbrafordulásáért való remény vitte is őket harcba, győzelmük esetén a feudális társadalom nem változott volna meg, — legfeljebb eltűntek volna az idegen elnyomók és kizsákmányolok. Történelmünkben az 1948—49-es honvédsereg az első forradalmi hadsereg. Harcát egy új, az előzőnél magasabb, de még mindig kizsákmányoló társadalmi formáért vívta. A honvédsereg tehát már minőségileg különbözött a hajdúktól vagy a kurucoktól, de még nem a kizsákmányolok ellen fogott fegyvert. Az 1919-es magyar Vörös Hadsereg, a Tanácsköztársasággal együtt rövid életű, történelmi mércével mérve inkább csak felvillanásnak ható proletárhadsereg viszont már megszületésének pillanatától a kizsákmányolás elleni harcot szolgálta, az osztályharc hadserege volt, a munkásság és a parasztság diktatúráját juttatta érvényre a hazai és külföldi kapitalistákkal és nagybirtokosokkal szemben. Az 1848-as honvédseregről írta a költő: »Csodálatos ifjú sereg, mely nem tudni, hogyan támadt. Napok szülték...« — Ez betűszerint 1848— 49-ben sem volt igaz, 1919-ben sem. A magyar Vörös Hadsereg valóban harcban született — hasonlóan az oroszországihoz, — harcolt és győzelmet is ért el már a Tanácsköztársaság első napjaiban. Ez a hadsereg harcolt mindvégig, pedig szervezése be sem fejeződhetett a rövid 133 nap alatt, különösen parancsnoki kara nem jöhetett létre. A Tanácsköztársaságra jellemző, a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesüléséből adódó kettősség, felemásság nemcsak politikai, állami, gazdasági kérdésekben nyilvánult meg, és játszotta károsan a fék szerepét, hanem hadügyi téren is. A kétfajta, a szociáldemokrata és kommunista álláspont katonapolitikai kérdésekben is újra meg újra szembekerült egymással, a hadsereg szervezésének kezdetétől a legutolsó harc vállalásáig, kierőszakolásáig, a hosszasan lehetne sorolni, hogy hányszor hatott bénítóan, akadályozólag. A szociáldemokrata és a kommunista álláspont először a hadkiegészítés kérdésében vált élesen ketté. Pogány József, a Tanácsköztársaság első hadügyi népbiztosa, 1919 márciusában még szociáldemokrata nézeteket képviselt, s a Károlyi-kormány alatt bevezetett, onnan örökölt toborzás fenntartása mellett foglalt állást. Két kommunista helyettese, Szamuely Tibor és Szántó Béla viszont az általános hadkötelezettség bevezetését sürgette, hasztalanul. Végül Pogány álláspontja kerekedett felül, ezért a Vörös Hadsereg létrehozásáról szóló, március 25-i rendelet szerint a forradalom hadserege »elsősorban a szervezett munkásságból toborzott és a jelenleg fegyverben álló proletárkatonákból áll«. E hadsereg »minden ka42