A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)

I. fejezet. Előadások - Hajdu Tibor: Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei

kiépült forradalmi párt került egy olyan mély forradalom középpontjába, amely a korábban indifferens rétegeket is a politikai élet felszínére, a politikai pártba sodorta. Természetes, hogy válságok idején ez az összetétel a jobboldalnak, az opportunistáknak kedvezett. Szervezeti téren az egyesülés legfőbb negatívumát nem is a pártszervezetekben vagy az üzemi csoportokban keresném, hiszen ott a helyi erőviszonyok és nem a felső előírások döntötték el az összetételt. Viszont az egyesülés átmentette a szakszervezetek többnyire Jobboldali vezetőségeit, a Szakszervezeti Tanácsot, amely csak 1919 júliusában alakult újjá, akkor viszont már a jobbratolódás jegyében.

Az elvi alapon álló jobboldali szociáldemokraták, mint Garami, Peidl, Buchinger elutasították az egyesülést. Az opportunista többség viszont úszott az árral, mint 1914-ben vagy 1919 őszén. Az egyesülést kétkedéssel fogadták, de ragaszkodtak a mozgalomhoz, pozícióikhoz. Mikor a Garamihoz húzó Propper Sándor lemondott pártfunkciójáról, Weltner, az egyesülés egyik fő mozgatója, mérgesen ráripakodott: »Te őrült, hát magukra akarod hagyni ezeket a vadállatokat, hiszen akkor mindent tönkretesznek. ..« Ilyen meggondolások is egyengették az egyesülés útját. Meg kell azonban mondani, hogy a forradalom első hónapjában, a sikerek hatására, a szocializmus perspektíváit és az antant zavarát látva a centristák, mint Garbai, Kunfi, Böhm, de még a Weltner-típusú jobboldaliak egy része is eléggé lojálisán, tisztességesen vette ki részét a forradalom munkájából. A megcsontosodott jobboldaliakat nem számítva, az első napokban főleg a fiatal kommunisták békétlenkedtek, vitatkoztak Kunnal, az ifjúsági szervezetek »egyesülésénél« kiebrudalták a szociáldemokrata ifjúsági vezetőket. Elégedetlenségük a Pogány elleni akcióban kulminált: Pogányt, aki a baloldalhoz tartozott, de a kommunista katonák személyi politikája miatt nagyon haragudtak rá, ugyanolyan tüntetéssel buktatták meg április 3-án, mint ő Barthát alig négy hónappal előbb.

Az első hetekben a politikai kezdeményezés a kommunisták kezében volt, a különböző funkciók betöltésétől függetlenül. A helyzet az intervenció megindulása után változott meg. Most már a kommunisták ragaszkodtak az egységhez, mert féltek, hogy a belső ellentétek kiéleződése felbomlasztja a Vörös Hadsereget. A jobboldal viszont az első vereségek után megijedt és kapitulációt javasolt. A baloldali szociáldemokraták határozottan a kommunisták mellé álltak és miután a munkásság támogatta őket, sikerült a május elseje körül kibontakozott válságban megmenteni a Tanácsköztársaságot.

Május elseje után került sor a Vörös Hadsereg északi hadjáratának előkészítésére és megindítására. Ebben az időszakban számos intézkedés történt a szociális helyzet javítására, a diktatúra tömegbázisának megszilárdítására. A párton belül látszólag helyreállt az egység, a jobboldal alávetette magát a többség akaratának, de titokban a visszatérést kereste a »Népköztársaság« rendszeréhez. Május végére kialakult a szakszervezeti és pártvezetőknek az a jobboldali, a marxizmussal legfeljebb szavakban törődő, prakticista csoportja, amely a Tanácsköztársaság megdöntése után uralkodott a Szociáldemokrata Párton, legalábbis a 30-as évek elejéig. Ez a Peyer-féle csoport felvette a kapcsolatot az

26