A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)
I. fejezet. Előadások - Hajdu Tibor: Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei
getlenséget követelte a nem-magyar nemzetiségek önrendelkezésének el- * ismerése nélkül. A háború végén Károlyi közeledett Jászihoz és megkísérelte összeegyeztetni a 48-asságot Jászi dunai konföderációs tervével, ami ,a háború előtt talán megfelelő kiindulópont lehetett volna valamilyen kompromisszumhoz, a háború elvesztése után semmi esetre sem. A Karolyi-kormány külpolitikájának pozitívuma az azonnali különbékére való törekvés. 1917 nyarán Károlyi, az SZDP és a Radikális Párt azért adta fel átmenetileg ellenzékiségét és támogatta az Eszterházy- kormányt, hogy elősegítse Czernin tárgyalásait a megegyezéses különbékéről. 1918 őszén már csak kapitulációról lehetett szó, ezt a forradalmi kormány — helyesen — siettette. Nemcsak a céltalan mészárlás megállításáért, de mert harc útján már semmit sem lehetett elérni, a jóakarat bizonyításával még inkább. Régen sokat támadták Károlyit azért, mert a páduai fegyverszünet után még elment Belgrádba és külön megállapodást kötött Franchet d’Espereyvel. A dokumentumok fényénél az átlátszó vádak — a háborús rezsim önigazolásaként — nevetségessé válnak. Hiszen a monarchia hadsereg-főparancsnoksága is kiküldte már az összeomlás előtt belgrádi fegyverszüneti bizottságát, amelynek magyar tagjait a magyar kormány átvette. A belgrádi egyezmény legsérelmesebb tétele, amely az ország bármely stratégiai pontjának megszállását lehetővé teszi meghatározatlan időre, már a páduai szerződésben is szerepel. A belgrádi egyezmény ezen kívül előírja a Dráva—Maros vonaltól délre eső terület katonai kiürítését, ezt a vonalat azonban maga az antant hamarosan többször módosította, mégpedig egyoldalúan és az ilymódon lényegtelenné vált szerződéshez képest nem a magyar fél javára. Károlyi hiába tiltakozott az ilyen határeltolások ellen. Ö ugyanis legalább a békeszerződés aláírásáig illetékesnek tekintette kormányát a régi Magyarország területére (Horvátországot kivéve, amelyről rögtön és önként lemondott). A győztesek viszont a Magyar Nemzeti Tanácsot nem a történelmi Magyarország, csupán a magyar nemzet jogos képviselőjének ismerték el. Ez volt a fő eltérés a magyar külpolitika és a szomszéd államok nemzeti politikája között is. Magyarországnak szomszédai közül csak a hasonló helyzetbe került Ausztriával, illetve a Nyugat-Ukrán Népköztársasággal voltak barátságos kapcsolatai. A többiek ellenséges magatartást tanúsítottak Magyarország iránt, beleértve a Magyarországtól való elszakadást is. A zágrábi, aradi, illetve a Hodzsa Milánnal folytatott budapesti tárgyalások november folyamán sorra kudarccal végződtek, a legkevesebb súrlódás a céljait Belgráddal elért délszláv állammal volt. A szláv és román nemzetek egyesülési törekvése jogos és igazságos volt. A nemzeti egység megvalósítását, új nemzeti államok létrehozását követelte e népek parasztsága, értelmisége, polgársága, valamint a munkásság egy része is. A magyar kormány nemcsak igazságtalanul, demokratikus belpolitikájához méltatlanul járt el, mikor megtagadta az elszakadás jogát a nemzetiségektől, de végzetes politikát folytatott, mert olyan folyamatot próbált megnehezíteni, amelyet meg nem állíthatott, tehát végső soron 17 SOMOGY ‘TÖVEI IEVílTAR NAGYBERKI SZOC. OSZT. KÖNYVTARA
