Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

szombaton, de mégis gyanús volt. Mikor fölvezettek az emeletre, egy másik ávós hozza az én fekete bőröndömet. Jézus Mária! - mégiscsak elvisznek Tökölre - gondoltam. De hát akkor már sorakozó lenne a folyosón, ahogyan lenni szokott.

Beléptem, ott volt a főhadnagy úr, meg vele a feleségem és ki lettem oktatva, hogy most hazamegy, vegye tudomásul, hogy nem felejtünk, nem is bocsájtunk meg. Feleségemnek azt mondták: amennyiben bárkinek elmondana valamit a történtekről a férjével kapcsolatban, akkor magának is van egy téglája itt nálunk. El lehet képzelni, hogy milyen szorongó érzéssel és félig „berúgva” mentünk ki az utcára. A fal mellett mentem, mert úgy megszokta az ember a börtönben a szűk lehetőséget. Nagyon sokáig tartott, mire az ember újra abba a ritmusba került, ami a mindennapi életben természetes.

Megkaptam az elbocsátó papírt, ami megint a hazugságok tömkelegét tartalmazta arról, hogy én mit csináltam: leváltottam a tanács apparátusát, amit a nép választott meg, ami persze nem is volt igaz. Megint írtak a külföldi kapcsolatokról, a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésről stb. Csak éppen nem tudtak bíróság elé állítani, mert hiszen én magam is követeltem, hogy állítsanak bíróság elé. És a végén rajta volt, hogy 6 hónapig rendőri felügyelet alatt tartanak. Gondoltam, hogy hat hónapi rendőri felügyeletet ki lehet bírni - valóban ki is lehet bírni, de ez két és fél év lett. Addig se boltba, se kocsmába, sehova nem lehetett elmenni. Este kilenctől reggel 6 óráig itthon kellett lenni. És jött az utolsó erőfeszítés, mint az őrültek, rugdosták az ajtót, éjjel ellenőriztek, volt úgy, hogy háromszor egy éjjel, de kétszer legalább, ha kint jártak. Egy időben el kellett járnom Siófokra jelentkezni, majd utána már csak Balatonföldvárra. Még édesapám temetésére is alig akartak elengedni 1958-ban, azt mondták, hogy meg kellett volna annak idején gondolni, hogy mit csináltam.

Természetes, hogy ez meghatározta az anyagi helyzetünket is, nemcsak a légkör, hanem az anyagi természetű dolgok is, mert nyersanyag után kellett járnom, szállítani kellett az árut, két és fél évig ki sem mozdulni a faluból! Ha most visszagondolok, szinte el sem tudom képzelni, nem emlékszem hogyan oldottam meg. Igaz, hogy nem nagy darabokat készítettem-alkottam, kisebbeket, melyeket el lehetett vinni, de mégis, ha már lakkot venni kellett, akkor én nem mehettem el. Feleségem később került állásba, úgyhogy a tökéletes kiszolgáltatottság állapota volt, ami nemcsak engem, hanem mindazokat sújtotta, akik ebben a történelmi eseménysorozatban részt vettek. Ami mégis megtartotta bennem a tartást, a tisztességet, az a munkában való öröm, mert nem tartom másnak az ember szereplését.

Csak annyit még, hogy azért születtünk, hogy örömet szerezzünk egymásnak a legkisebbtől a legnagyobb örömig. Nem szeretem, ha sajnálnak, de azért befejezésképpen egy gondolat az utókornak:

479